:
:
A közelmúltban történelmet írt az Egyesült Államok egyetemi kosárlabdázásában Tara VanDerveer. A Stanford vezetőedzője megszerezte pályafutása 1203. sikerét, amivel az egyetemi kosárlabdázás történetének legtöbb győzelmet gyűjtő szakvezetője lett, akár a női, akár a férfi szakágat nézve. A szintén legendás Mike Krzyzewski-t előzte meg az örökrangsorban. Egy egészen hihetetlen, helyenként filmekbe illő pályafutást koronázott meg a 70 éves edzőnő.
Mielőtt áttekintjük Tara VanDerveer karrierjét, amely korántsem ért még véget, gyorsan nézzük a számokat. 1978-ban, mindössze 25 évesen kezdte edzői pályafutását. Két szezonon át a University of Idaho női kosaras szakmai programját vezette. Ezt követően 1980 és 1985 között az Ohio State női csapatát irányította, majd 1985 ősze óta a Stanford vezetőedzője. Hihetetlen számok következnek: 38 szezon alatt 14 Final Four részvétel, 25 Pac-12 Konferencia alapszakasz-elsőség és 34 alkalommal vitte fel csapatát az NCAA Divízió I-es női kosárlabda bajnokságának országos főtáblájára. Három bajnoki címet szerzett a Stanforddal, 1990-ben, 1992-ben és 2021-ben ért fel a csúcsra.
Mindössze egy évet hagyott ki a Stanfordnál, ez 1996 volt, amikor az Egyesült Államok válogatottját az atlantai olimpiára készítette fel. Más idők jártak még akkor. Nem volt a tengerentúlon érdemi profi bajnokság, ráadásul a 1995-ös Pánamerikai játékok is elmaradtak, így az amerikai válogatott játékosoknak kevés versenyzési lehetőségük adódott. Rendhagyó módon hosszú felkészülés előzte meg az atlantai olimpiát és ez főállású vezetőedzőt követelt meg, így Tara VanDerveer abban a szezonban a nemzeti csapatot irányította.
Tette mindezt sikerrel, hiszen az amerikaiak veretlenül nyerték meg a tornát. Japán tudta őket a legjobban megszorongatni a sajátos stílusával, akkor “csak” 15 ponttal nyertek. A történetet azóta ismerjük: óriási közönségsiker volt Atlantában a női kosárlabda torna. Imádták a csapatot a szurkolók. A Lisa Leslie, Sheryl Swoopes, Dawn Staley nevével fémjelzett generáció tagjai a szó pozitív értelmében igazi sztárok lettek. Nem csak a sport közegében, hanem a mainstream médiában is. A sikerük megágyazott annak, hogy az 1997-ben induló WNBA gyökeret verjen, túlélje az első nehéz éveket és végre legyen profi bajnoksága az Egyesült Államoknak is.
Rendben, de ki az edző?
Az elmúlt hetekben Tara VanDerveer pályafutásáról számtalan nagyszerű riport jelent meg az Egyesült Államokban. A fenti mondat a Sports Illustrated cikkében olvasható, de több helyen is felidézték ezt az 1979-es anekdotát. Az Idaho Vandals az év januárjában megérkezett az alaszkai Anchorage városába a soron következő bajnoki mérkőzésre. Leszálltak a játékosok és az edzőnő melegítőben a buszról (a hosszú északi túrákra más nem kísérte a csapatokat akkoriban). Az alaszkai együttes munkatársai pedig őszinte döbbenettel találgatták: rendben, hogy itt az ellenfél, de ki lehet az edző közülük. Tara VanDerveer ugyanis nagyon fiatalon, 25 évesen lett vezetőedző és kiváló fizikummal rendelkezett, így egyáltalán nem tűnt ki a játékosai közül és ez szülte ezt a megmosolyogtató szituációt. A fizikumhoz a későbbiekben majd visszatérünk, mert óriási jelentősége lesz.
Játékosként egyébként nem volt kiemelkedő Tara VanDerveer. Saját magát lassú, rosszul dobó, nem jól védekező kosárlabdázóként jellemezte. “Őrületbe kergettem volna magam.” – mondta arról, hogy edzőként hogyan látja sportolói pályafutását. A játékból mindig is a stratégia érdekelte, kiváló volt a helyzetfelismerése és jól is passzolt. Ez egyenesen vezette az edzői pályára. A 70-es évek végén azonban még kevés egyetemi női csapatnak volt főállású vezetőedzője. Nagy szerencséje, hogy Idaho-ban fiatal és ambíciózus vezetők kerültek az ottani egyetemi sport élére. Kiharcolták, hogy az akkor még csak négy éve működő női kosaras programjuknak is legyen főállású szakvezetője.
Nagy változásokat hozott a csapat életébe Tara VanDerveer érkezése és itt jön ismét képbe a fizikum. Azokban az években még nem volt divat az erőnléti edzés, de rögtön az első meetingen úgy vázolta fel a filozófiáját, hogy fizikálisan senki nem bírhatja jobban náluk a mérkőzések utolsó perceit. Az első év nem volt egy kifejezett sikertörténet: 17 győzelemmel és 8 vereséggel zártak. Több játékos nehezen alkalmazkodott a munkamódszereihez és távoztak a programból. A második évre már letisztultak a szerepek és a győzelmek is megjöttek. 25 siker mellett mindössze 6 vereség lett a mérlegük.
Akkoriban még nem volt divat a nyári edzésterv, de Tara VanDerveer ebben is úttörőnek számított (ne felejtsük el, a 70-es évek végén járunk) és képeslapokon küldte a lányoknak nyáron a heti feladatokat. A játékosoknak pedig vissza kellett küldeniük a különböző értékeiket, a méréseik eredményét. Akkoriban a videós taktikai értekezlet sem volt divat, sok találkozóról nem is készült felvétel, sőt a kötelező statisztikákat is meglepően későn vezették be az egyetemi női kosárlabdában. Tara VanDerveer mégis szigorú rendszert épített fel az első csapatánál, mindenkinek megvolt a helye. Apró részletekig kidolgozott stratégia szerint működtek. Az első játékosai a mostanában készült interjúkban arról beszéltek, hogy életükben nem láttak, nem tapasztaltak előtte ilyet.
Ahogy az előzőekből is kiderült, az Idaho női kosaras szakmai programja nagyon messze állt lehetőségekben, profizmusban a legjobbaktól. Várható volt, hogy Tara VanDerveer gyorsan tovább lép. 1980 őszétől már az Ohio State csapatát vezette. Itt korábban a fiatalok felkészítésében besegített, így nem ismeretlen helyre került. Ez egy jóval profibb közeg volt, többször megnyerték a Big 10 Konferenciát és az utolsó évében az országos főtáblán is a legjobb nyolcig vitte az együttest. Ráadásul ebben az utolsó évben rendezték az Iowa – Ohio State találkozót a Carver-Hawkeye Arénában 1985 februárjában. 22157 néző foglalt helyet a lelátón és ez sokáig az Egyesült Államokban női kosaras nézőcsúcs volt. Az Ohio State egyébként tönkretette a hazaiak ünnepét, mivel 56-47-re nyertek.
Kiváló alkalmazkodás a változó világhoz
Az Ohio State után jött a Stanford. Egy játékos, Emily Wagner ajánlotta Tara VanDerveer-t a stanfordi vezetők figyelmébe. Wagner-t az Ohio State invitálta és szívesen dolgozott volna az edzőnővel, de félt attól, ha nem lesz sikeres sportolói pályafutása, akkor nem tud elhelyezkedni. A lényegesen piacképesebb diplomával kecsegtető Stanfordot választotta és rajta keresztül került képbe Tara VanDerveer, aki az első megkeresést visszautasította.
Nem volt jó csapata a Stanfordnak, például az Ohio State is 32 ponttal verte őket. Az egyetem atlétikai programját azonban egy elismert edző, Brooks Johnson vezette és ő is felkereste az edzőnőt. Johnson fekete volt és bár a klasszikus atlétikával foglalkozott, de ígéretet tett Tara VanDerveer-nek, hogy segít játékosokat toborozni. Akkoriban ugyanis csak fehér lányok alkották a Stanford keretét és az előrelépéshez jóval diverzebb gárdára volt szükség. Három-négy igazán jó, országosan is jegyzett játékos megszerzésében kért segítséget. Ezt megkapta és így elkötelezte magát a Stanfordhoz.
A legcsendesebb rekorddöntés
Az, hogy immár a férfi szakág edzőit is megelőzve minden idők legtöbb győzelmet gyűjtő egyetemi vezetőedzője Tara VanDerveer, azt is jelenti, hogy a női szakágban már korábban megdöntötte ezt a rekordot.
A legendás Pat Summitt rekordját, mely 1098 győzelem volt, 2020. december 15-én adta át a múltnak. A legdurvább Covid-korlátozások közepette egy zártkapus, kötelező maszkviselős találkozó hozta meg a történelmi sikert. A hangos ünnepség akkor érthetően elmaradt.
A két edzőnő között mindig is megvolt a kölcsönös tisztelet. Bár a gyilkos Alzheimer-kór okozta korai halála miatt Pat Summitt-nak nem nyílt lehetősége arra, hogy tovább növelje győzelmei számát, de kettőjük munkája alapjaiban formálta át a női kosárlabdát.
Ha valaki 38 szezonon át irányít egy csapatot és két olyan eltérő korszakban, mint az 1990-es évek eleje és a 2020-as évek eleje, bajnok tud lenni, akkor valamit nagyon jól csinál. Ez pedig nem más, mint a változásokhoz való kiváló alkalmazkodás. Tara VanDerveer mindig is azt vallotta, hogy nem szégyen tanulni a jobbtól és egy interjúban “kiváló másolóként” jellemezte magát. Nem szeret a középpontban lenni és a stábjait is rendszeresen úgy állítja össze, hogy olyanok érkezzenek mellé, akiktől friss gondolatot tud elsajátítani.
Hosszú pályája alatt több nagy változást is átélt. Az 1987-1988-as szezon előtt vezették be a hárompontost az egyetemi kosárlabdában. Addig ritkán vállalkoztak olyan távolságból a játékosok. Állítólag az említett változást hozó évad első edzésén odaállt a lányok elé és közölte, “most akkor meg fogunk tanulni távolról dobni“. Meg is tették, az egyik legjobb tripladobó csapat lett a Stanford és többen az első két bajnoki cím alapját is ebben látják. Folyamatosan változik az egyetemi sport azóta is. Egyre nagyobb üzlet, bevezették a NIL (név-kép-hasonlóság) szerződéseket, amivel lényegesen többet kereshetnek a játékosok. Megkönnyítették az átigazolásokat. A technológia fejlődése az okostelefonoktól kezdve a közösségi médián át, alapjaiban formálta át a mindennapjainkat.
Az, hogy 2021-ben fel tudott érni ismét a csúcsra Tara VanDerveer a Stanforddal, egyértelműen annak köszönhető, hogy nem fél kockáztatni és kísérletezni. Jó érzékkel ismeri fel: az újdonságok közül mit érdemes beemelni a munkába. Fontosnak tartja a tudás megosztását is. Ismert történet, hogy 2008-ban az UC Davis friss Divízió I-es csapatként hozzájuk látogatott. A Stanford 35 ponttal kiütötte őket. A csapat támadórendszere és filozófiája azonban nagyon tetszett az edzőnőnek és az azért felelős másodedzőt (Jennifer Gross-t) többször meghívta, tanácsot kért tőle. A 2021-es bajnokcsapat annak a rendszernek a felfrissített változatát alkalmazta. Nem egy olyan történet akad a 38 szezonból, amikor váratlanul korán búcsúzott a Stanford az országos főtáblán, az első vagy a második körben, Tara VanDerveer a legyőzőjével viszont megosztotta a folytatáshoz készített jegyzeteit.
A pályán mindenki rivális, de azon kívül a tudás megosztásában hisz, hiszen közös érdek a sportág fejlesztése. Nem véletlen, hogy 12 korábbi játékosából vagy másodedzőjéből lett vezetőedző.
Élethosszig tartó tanulás
Ezen igénye abban is megmutatkozik, hogy már jócskán a 40-es éveiben járt, amikor elkezdett zongorázni. Jodi Gandolfi volt a tanára és bevezetőnek 30 perces órákat javasolt, VanDerveer azonban ragaszkodott a 90 perces alkalmakhoz. A kezdőkkel bevett szokás, hogy az elején egy igencsak egyszerű dal eljátszását sajátítják el. VanDerveer azonban nem ezt kérte, hanem azt: tanítsák meg neki hogyan gyakoroljon. Magának a zongorázásnak a rendszerét kereste. Abban az évben, amikor elkezdett játszani, minden idegenbeli túrán úgy kellett szállást foglalni, hogy ott tudjon gyakorolni.
Ugyanezen elv vezeti edzőként is. Már az idaho-i időktől kezdve úgy építi fel a munkáját, hogy megértesse a játékosaival mit miért csinál. Nem csak megkövetel valamit, de igyekszik megadni ahhoz az eszközöket, hogy maximalizálja az erősségeiket és minimalizálja a gyengeségeiket.
Ha nem tudsz úszni, nem tudod megmenteni a másik úszót, és mindketten megfulladtok.
– egy New York Times interjúban mondta ezt. Utalva arra, hogy edzőként is példamutató életet kell élnie és a játékosoktól is azt kell várnia, hogy egymást is táplálják. Ahogy teszi a Stanford logójában látható vörösfenyő. Látszólag önmagukban álló óriási fák, de a gyökereik mégis összekapcsolódnak és egymást is éltetik.
Tara VanDerveer azt sem titkolja, hogy egy edzőnek nem lehet 15 féle személyisége – minden játékosa felé külön-külön egy-egy. Ugyanakkor arra képesnek kell lennie, hogy mindenkit megértsen a maga különbözőségében. Megfelelően mérje fel, hogy egy játékos hol tart az életben, milyen igényei vannak pályán és pályán kívül. Ezt szüleitől tanulta, akik New Yorkban pedagógusok voltak. Nem túlfizetett szakma és mindent nem tudtak megadni az öt gyereküknek. Arra viszont nagyon figyeltek, hogy értsék a gyermekeiket és ezáltal azt az egy dolgot mindenki megkapja, amiből tovább tud lépni. Ez Tara VanDerveer esetében egy jobb magániskola volt, a nővérének például egy autó.
A Stanford speciális közeg. Sok játékos szeretne ott pattogtatni, de nem mindenki tudja teljesíteni az intézmény által megkövetelt tanulmányi eredményeket. Ezen felül a női kosaras szakmai program mögött álló donorok kellően konzervatívak. Mindent rendelkezésre bocsátanak, de nem öntik számolatlanul az adományokat a programba. Lehetne hajtani több trófeát, több bajnoki címet, de fontosabbnak tartják a kimenet minőségét.
Akinek lehetősége adódott rá, imádnak Tara VanDerveer-rel dolgozni. Két “év játékosát” (Naismith National Player of the Year) nevelt. Tanítványai közül Jennifer Azzi 1990-ben és Kate Starbird 1997-ben kapta meg ezt a díjat. Összesen 40 korábbi játékosa jutott el a válogatott kerettagságig. Júniusban lesz 71 éves, a mostani lányok már bőven az unokái lehetnének, de az előzőekben választ kaptunk arra, hogy a generációs különbségek miért nem telepednek rá a munkájára. Arra a munkájára, amit ő nem is érzett soha klasszikus értelemben vett munkának.
