A belső összetartó erő volt a kulcs az U16-os válogatottnál – interjú Meszler Balázzsal

A magyar válogatott az 5. helyet szerezte meg a romániai Európa-bajnokságon. Meszler Balázs vezetőedzővel készítettünk egy átfogó értékelést a kontinenstornáról.

Először is gratulálok! Önmagában a pályán elért eredmény is elismerésre méltó és kiemelkedő, de talán még annál is fontosabb, amit a csapat magáról közvetített az egész torna során.

Köszönjük szépen! Ezt mondtam közben a lányoknak is. Nagyon sok pozitív visszajelzés és üzenet érkezett a stáb felé arról, hogy mennyire együtt vannak a lányok, mekkorát küzdenek, és mennyire szerethető ez a társaság a képernyőn keresztül is. Valójában ez is volt a célunk: nem elsősorban az, hogy kifelé közvetítsünk egy üzenetet – bár remek, hogy ez is megvalósult –, hanem hogy saját magunknak feleljünk meg. Legyen meg bennünk ez a belső igényesség. Ez már a kezdetektől fogva kulcsfontosságú szempont volt, és úgy érzem, sikerült is megvalósítanunk.

Ez teljesen egyértelműen látszódott. Számomra ezt a mentalitást a leginkább az első, Szlovénia elleni meccs utáni reakciótok erősítette meg. Még idősebb korosztályokban, sőt a felnőtt profiknál is benne van a pakliban, hogy ha a nyitómeccsen vereség születik, abba beleragad a csapat. Itt viszont már a második nap elején látszott, hogy ez a brigád egyből túltette magát a történteken.

Valóban nem ragadtunk bele, mert pontosan tudtuk, hogy a szlovének nagyon erősek lesznek. Láttuk őket játszani, ismertük azt a három kulcsjátékosukat, akik magas szintet képviselnek, és tudtuk, hogyan egészítik ki őket a többiek, ezáltal mennyire masszívak csapatként is. A felkészülés alatt aratott hat győzelem után nehéz volt felkészíteni a lányokat arra, hogy egyszer jönni fog az első pofon. De megbeszéltük, hogy ha ez megtörténik, úgy fogjuk fel: ez is benne volt a pakliban. Nem reális veretlenül végigvinni a felkészülést és egy egész tornát.

Talán nem is baj, hogy rögtön az első meccsen jött el ez a pillanat, mert így jobban tudtunk belőle tanulni. Nem úgy mentünk tovább, hogy „na, most jól megvertek minket”, hanem tapasztalatként éltük meg. Hogy őszinte legyek, a horvát csapat, akikkel zártuk a felkészülési meccsek sorát, összességében nem képviselt ekkora erőt. Ahogy az olaszok sem, az Eb-t megelőző ellenfeleink közül a  finnek ugyan erősek voltak, de ők nagyon különleges stílusú, „rohanós” kosárlabdát játszottak. Az Európa-bajnokság azonban már másfajta ellenállást jelentett; ott olyan csapatokkal találkoztunk, amelyek ugyanúgy sok triplát dobnak, de jobb helyzetekből, vagy ugyanúgy csapdáznak, de sokkal tudatosabban. Ez már nem a felkészülés volt.

Éppen ezért tartottuk rendkívül fontosnak az első meccsen – ahogy azt előtte is sokat hangsúlyoztuk –, hogy minden játékos aktívan, a pályán tapasztalja meg: ez már az EB. Ezt szem előtt tartva már az első félidőben mindenki lehetőséget kapott. Lehet, hogy egy ilyen kiélezett meccsen rotációs és szakmai szempontból ez nem a legideálisabb döntés. Viszont vállalom: ha ezt nem lépjük meg, akkor később talán nem jöttek volna azok a remek teljesítmények a kispadról. Valamit valamiért. A meccs után is azt mondtam magamnak: ha ez az ára, akkor ez az ára.

Az ember óhatatlanul belefeledkezhet az eredmények hajszolásába, de a kulcs éppen ez: a stábnak végig higgadtnak kell maradnia. Adott esetben be kell vállalni olyasmit is, amit egy laikus néző a YouTube-közvetítés előtt ülve aznap este nem feltétlenül ért meg.

Így van, ráadásul a másnapi meccsen a németeket lényegében egy félidő alatt lerendeztük, bár a második játékrészben észnél kellett lenni. Utána a litvánok nagyon kellemetlen ellenfélnek bizonyultak, de a csapatnak kifejezetten jót tett, hogy megtapasztalta: egy ilyen nyögvenyelősebb mérkőzést is meg tudunk nyerni. Ebből a tapasztalatból aztán a csehek ellen is tudtunk építkezni.

Ami a lettek elleni mérkőzést illeti, ott ütközött ki a leginkább, hogy elfogyott az energia, és szükség lett volna egy kis frissítésre. Nem akarok mentegetőzni, és a lányoknak is elmondtam, hogy nincs kifogás, de csendben azért hozzáteszem: nagyon nem volt ideális, hogy a sorsolás miatt háromszor is este 11 órakor értünk vissza a szállásra. Amikor a lettek este 10-kor már ágyban voltak, mi még nem is vacsoráztunk. Ez a fáradtság másnap a reggelinél és a meccsen is érezhető volt, tudtuk, hogy nagyon figyelnünk kell.

Ha azonban az egész tornát nézzük, a lettek elleni második negyed volt az egyetlen olyan időszak – azokkal a védekezési hibákkal és kapott üres triplákkal –, amikor azt mondhatom, hogy a csapat kizökkent a tudatosságából és a fegyelmezettségéből. Ha ezt egyben nézzük, akkor összességében extra teljesítményt nyújtottunk. Nyilván, aki a legvégső győzelemre tör, annak egyetlen ilyen negyed sem fér bele.

Említetted a végső győzelmet, összességében ritkán mondja azt az ember egy korosztályos EB-ről, hogy ennyire papírforma, az erőviszonyokat hűen tükröző végeredmény született, mint most Romániában.

Valóban. Bár a szlovéneknek volt egy kisebb meglepetés-győzelme a franciák ellen, a francia csapat már ott is gyengébbnek tűnt a kiemelkedő spanyoloknál. A döntőre a szlovének fizikálisan teljesen elfogytak, ahogy a lettek is a franciák elleni bronzmeccsre. Sosem tudhatod előre, hogy a te csapatodnál mikor jön el a mélypont. A szerbek ellen például végig remekül pörögtünk és kontrolláltuk a játékot, de az utolsó, törökök elleni meccs második félidejében már nagyon észnél kellett lennünk. Az ellenfél nagyon kapaszkodott, és érezhető volt: ha van még egy mérkőzés vagy akár csak egy negyed, bajban lettünk volna.

A fáradtság nálunk is kiütközött, de büszkék vagyunk rá, hogy ilyen terhelés mellett is többször meg tudott újulni a csapat. Konzisztensen tudtuk tartani a taktikát: ha egész pályán kellett védekezni, megtettük, ha a rotációhoz kellett nyúlni, a padról beszálló játékosok is hozzátették a magukét. Támadásban mindig akadt valaki, aki vezérré tudott előlépni, és ez meccsről meccsre változott. Úgy gondolom, igazi csapatként tudtuk megvalósítani az eltervezett alapelveket.

A pályán kívüli viselkedés pedig egyenesen extra volt, erre vagyunk a legbüszkébbek: hogy már U16-os korban egy ilyen összetartó közösséget sikerült kovácsolni. Bízom benne, hogy a lányok ezt a tapasztalatot továbbviszik, és két év múlva az U18-as, vagy négy év múlva az U20-as korosztályban akár még jobb számszerű eredményt is elérhetnek.

Sok mindent érintettél már. De egy laikus néző számára – aki mondjuk most nyáron követte először ezt a generációt – mik azok a területek, amik miatt ez a magyar csapat ennyire versenyképes a nemzetközi elittel? Miben vagyunk még jók az eddig kiemelteken túl?

Egyértelműen a belső, összetartó erőt mondanám. Mindig volt egy közös célja és motivációja a csapatnak, óriási volt a bizalom egymás, illetve saját maguk iránt. Amikor például egy játékos két meccsen keresztül nem került pályára, a kispad legvégéről is ő örült a legjobban a többiek jó védekezésének vagy kosarának. Amikor pedig eljött az ő ideje, nem görcsösen, nem stresszesen lépett pályára, hanem élt a lehetőséggel, bizonyított és segítette a csapatot – aminek a többiek ugyanilyen őszintén örültek.

A nagybetűs CSAPATOT emelném ki a leginkább, ez teszi különlegessé ezt a társaságot. Látjuk, hogy a többi válogatottban is vannak kiváló adottságú játékosok, akik nagyon sokra vihetik. A mi nagy felelősségünk és feladatunk most az, hogy ezekkel a lányokkal klub- és válogatott szinten is úgy foglalkozzunk tovább, hogy ez a versenyképesség ne csupán megmaradjon, hanem felülmúlja a most látottakat. Ne csak tartsuk a szintet, hanem mi diktáljuk a tempót.

Ezt nyilván nem pár nappal az EB után kell kőbe vésni, de röviden: mit kell tenni ahhoz, hogy ez a brigád mondjuk két év múlva az U18-ban, vagy négy év múlva az U20-ban is ennyire sikeres maradjon?

Azt, hogy a különböző programok valóban a gyerekek egyéni fejlődését szolgálják. Ezt kell szem előtt tartani minden egyes játékosnál. Ennyi. Szerintem ebben minden benne van.

Ez a tökéletes végszó lenne, de olyan vagyok, mint Columbo hadnagy, mindig van még egy kérdésem. Az elmúlt hetekben sokat beszéltünk, és az egyik alkalommal megemlítetted: az első világversenyeden vezetőedzőként számodra is egy komoly teszt megőrizni azt a higgadtságot a kiélezett szituációkban, amit a csapattól is elvártok. Milyen tapasztalás volt ez neked? Hogy érzed, sikerült megvalósítani, amit magad elé kitűztél? Végtére is az első EB mindig egy mérföldkő az edzők életében.

Az első perctől az utolsóig őszintén élveztem az egészet! Ezt viszont nem tehettem volna meg, ha nem egy ilyen fantasztikus stáb és csapat vesz körül. Amellett, hogy végtelenül büszkék vagyunk rájuk, csapatszinten és egyénileg is megköszöntem mind a játékosoknak, mind a kollégáknak, hogy ezt a filozófiát mindenki elfogadta, magáévá tette, és hitt benne. Hálás vagyok, hogy ez a hit végig kitartott, és együtt végig tudtuk csinálni.

Egyetlen olyan pillanat sem volt, amikor azt éreztem volna, hogy valaki kilép a rendszerből, vagy másfajta hozzáállást mutatna. Azt élveztem a leginkább, hogy bebizonyosodott: ezt lehet így is csinálni. Amikor mindenki egytől egyig hisz a közös munkában, arra nemcsak az eredmények miatt lehetünk büszkék, hanem azért is, mert emberileg és szakmailag is felejthetetlen élményt nyújt. Pontosan emiatt volt ez egy nagyszerű utazás.

Itt is szeretném megköszönni a kluboknak, a klubedzőknek az egész éves támogatást, mindazon játékosoknak a munkát, akik az évad során a bő keret tagjai voltak.