A kamera másik oldalán – világbajnoki 8. hely a fotós szemével

Beszélgetésünk pillanatában kicsit több, mint egy napja landolt a magyar női kosárválogatott Budapesten, a világbajnoki nyolcadik hely megszerzése után. Te végigkövethetted az útjukat ebben a bő egy hétben – így, egy nappal hazaérkezés után milyen érzések fogalmazódnak meg benned?

Girgász Péter: Leginkább még mindig hihetetlen kimondani azt, hogy a világ legjobb nyolc csapata között ott vagyunk. Hadd idézzek ide kapcsolódóan egy történetet. 2023 őszén, egy válogatott utazás során Székely Norbival, az akkori szövetségi kapitánnyal beszélgettünk az egyik repülőtéren. Előttünk volt még az olimpiai selejtező, ő pedig azt kérdezte tőlem: „Peti, szerinted van realitása annak, hogy a világ 12 legjobb csapata közé kerüljünk?” Én akkor is azt mondtam, mert őszintén hittem, hogy igen. A lányok most meg is csinálták: ott vagyunk nemhogy a tizenkettő, de a világ legjobb nyolc csapata között. Eufória, minden tekintetben.

Fotóztál már számos világversenyt, férfi és női vonalon is, 5-5-ben és 3×3-ban egyaránt. Miben különleges egy világbajnokság?

Egyfelől az a csúcs. Persze mi, itt, Magyarországon mindent az olimpia mércéjével mérünk, mi az olimpiai álmot kergetjük mindig, de legyünk őszinték: a sportági versengésben ez a top. A 3×3-ban egy kicsit más, mert ott évente, míg az 5-5-ben négyévente rendeznek vb-t, de mindkettőben nagyon nagy kitüntetés annak, aki oda eljut.

Pont ebből adódóan a FIBA is úgy rendezi ezeket az eseményeket, hogy a körítés egészen más, mint egy egyszerű selejtezőn vagy akár egy kétévente esedékes Európa-bajnokságon. Bár egy Eb is nagy dolog, a VB-n egészen más szintről indulnak a dolgok. Az apróságoktól kezdve így van. A csapatok egy szállodában laknak – kivéve az amerikaiakat -, ez a szállás a csoportmeccsek alatt le van zárva, csak akkreditációval lehet ki-be járni. Minden csapat saját, feliratozott busszal közlekedik, a meccsekre rendőri kísérettel mentünk, a csarnokban minden a vb-ről szól: nem csupán a pályaszinten, de az öltözőben, a folyosók is minden azt hirdeti, ez a világbajnokság. Ezek apró példák, de jól mutatják, hogy sokkal nagyobb a körítés, mint más versenyeken. Illetve a vb FIBA World rendezvény, ahol a szabályok is sokkal szigorúbbak.

Milyen tekintetben szigorúbbak? Például rád, mint fotósra, milyen szabályok vonatkoznak?

A legszemléletesebb, hogy jelentősen korlátozva van a mozgásunk a csarnokban. Nem válthatunk oldalt a mérkőzés közben, csak a félidőben. Nem tehetjüj meg azt, hogy az első negyedben az egyik, a másodikban a másik csapatot fotózom (bár, erre csapatfotósként nincs is szükség). A FIBA ezt nem engedi. Csakis a LED-fal mögött, az alapvonalról lehet fotózni, ott is csak a kijelölt helyekről. A csapatfotósoknak és csapatvideósoknak külön helyet tartanak fent. Ez itt úgy nézett ki, hogy volt egy kétszintes pad, meg volt adva, hogy az első sorban a csapatfotós, a csapatvideós, a FIBA fotósa, valamint a két legnagyobb hírügynökség (az AP és az AFP) fotósai ülhetnek. Ha nincsenek ott, más is odaülhet, de ha jönnek – így van ez például az NBA TV esetében is az amerikai meccseken –, akkor át kell adnod a helyed, és hátra kell vonulnod a második sorba. Ezt a szabályozást a FIBA nagyon szigorúan veszi.

Ha ezt összehasonlítod egy férfi Európa-bajnoksággal – hiszen ott is jártál 2022-ben Kölnben –, miben volt más a mostani női vb?

A körítés hasonló volt, de a szabályok Kölnben jóval enyhébbek voltak például a mozgást illetően. Ez abból is adódik, hogy a férfi Eb-t a FIBA Europe rendezi, ott kevéssé kötött a rendszer, mint a FIBA World esetében. Ott például megtehettük, hogy oldalt váltottunk, csak meg volt mondva, melyik oldalon mehetünk el, hogy ne zavarjuk a kamerákat. Kölnben rugalmasabbak voltak, kivéve persze a saját szabályaikat.

Nekem volt is egy kisebb nézeteltérésem most Berlinben: az egyik mérkőzésen a magyar himnusz alatt leguggoltam a LED-fal mellett és kiraktam a gépemet, mire rögtön jött a FIBA médiása, hogy ott csak a FIBA-fotósok lehetnek. Nem voltak azon az oldalon épp, de ennek ellenére sem léphettem arra a területre. Értettem a szabályt, de ez a fajta rugalmasság azért hiányzott.

Más tekintetben viszont látni kell, hogy egy férfi esemény más rangot képvisel. Egy férfi Európa-bajnokság az NBA-játékosok és a sztárok miatt megközelíti egy női világbajnokság szintjét.

Te, mint a csapat hivatalos fotósa, ezeken az eseményeken hogyan tudsz mozogni a csapat környékén?

Ilyenkor én a csapatakkreditációval velük együtt tudok mozogni. A busszal érkezem, a játékosbejárón mehetek be. A csapatfotós és csapatvideós akkreditációja ilyen tekintetben különleges. Jól mutatja ezt, hogy például velünk utazott végig a Nemzeti Sport újságírója, Fazekas Zoltán is, de neki média-akkreditációja volt, így ő a buszról leszállva elvált tőlünk, nem jöhetett be a játékosbejárón, az öltözőbe vagy a csapatzónákba. Nekünk volt bejárásunk a mixzónába, a flashzónába, a pálya mellé. Videós kollégámmal, Sitku Marcival mi lent mozoghattunk, de például a válogatott sajtófőnöke, Lipóczki Balázs akkreditációja a média tribünre szólt, ő nem jöhetett le, mi viszont oda nem mehettünk fel – ez azért gyakran nehezítette a közös munkát. De, azért mi magyarok vagyunk, nem kell bennünket félteni, ha leleményességről van szó. Itt is volt olyan szituáció, ahol jelezték, a fotós mellényben nem tartózkodhatok az adott helyen. Kérdeztem, hogy ha a mellényt leveszem, akkor mehetek? Mondták, hogy akkor nyugodtan, az akkreditációm engedi, csak a mellényt vegyem le, hogy ne látszódjak a tv felvételen. Rugalmasan kell alkalmazkodni a fura szabályrendszerhez.

Nyilván a fókusz az MKOSZ fotósaként a magyar válogatotton volt, de mennyire tudtad megélni a világbajnokság hangulatát? Láttál más mérkőzéseket is?

A szövetségi és a BEAC-os klubmunka számomra azt jelenti, hogy nagyjából az év 365 napját kitölti a kosárlabda – és én mindig a kamera mögül nézem a meccseket. Ezért is volt bennem, hogy mindenképp ki szeretnék menni a vb alatt néhány nem magyar mérkőzésre. Akár csak egy vagy két negyedre, de felülni a lelátóra, és csak nézni, tényleg nézni azt, ami a parketten történik. Kölnben, a fiú Eb-n volt, hogy az NBA sztárok miatt kimentem más meccset fotózni, így például van képem Luka Doncicról, Jonas Valančiūnasról, itt ilyenre nem volt késztetésem. Helyette itt megtettük, hogy néhányan kimentünk egy-egy meccsre, az akkreditációnkkal felültünk a tribünre, „koca-szakértőként” megváltottuk a világot, és nevetve-beszélgetve elemeztük a látottakat. Jól esett egy kicsit nem dolgozni, és kiélvezni azt a körítést, amit a szponzorok biztosítanak a játékokkal a szurkolóknak.

Az elmúlt hat évben sok mindent fotóztál a szövetségi munkád által. Tekintsünk egy kicsit a vb-n túl. Mi az, ami a legmélyebb nyomokat hagyta benned?

A legmélyebb nyomot a női válogatott szempontjából nyilván a soproni selejtező hagyta bennem – sajnos nem pozitív értelemben, hiszen az egy nagyon mély ütés volt mindannyiunknak, akik azt ott átéltük. De, Berlinből nézve azt mondom, valószínűleg kellett Sopron ahhoz, hogy Berlin megtörténhessen.

De, valójában, nem tudnék egyetlen élményt kiemelni, mert mindegyiknek megvolt a maga szépsége. Ljubljana negyedik helye hasonló eufória volt. Az, hogy ott megnyertük azt a brutálisan erős csoportot, és amiről előtte csak poénkodtunk, hogy majd mi fogunk két napot pihenni csoportgyőztesként, valósággá vált – az hihetetlen élmény volt. A csehek elleni mérkőzésről nem is beszélve… Aztán jött Sopron, Kanadát nem tudtuk megcsípni, utána a japánok elleni eufórikus győzelem, majd a spanyol meccs, amit mindenki tud. Azt akkor nem tudtuk, hogy így az újonnan életre hívott vb-előselejtezőbe kerülünk majd. Szerintem Ruanda volt a legkülönlegesebb utazásunk, a helyszín miatt is. Afrika közepén 12 gyönyörű napot töltöttünk el, és egy olyan tornagyőzelemmel jöttünk haza, ami, ma már mondhatjuk, új pályára tette a válogatottat.

Innen jutottunk el Isztambulba, ami előtt Plézer Gáborral, a válogatott technikai vezetőjével azért latolgattunk, hova mennénk szívesen, de hiszem, nekünk a mindenki által „halálcsoportnak” titulált hatosba kellett kerülnünk. Újra összekerültünk Kanadával és Japánnal, az utóbbit ismét megvertük, az előbbit nem tudtuk, de mégis visszakaptunk valamit Sopronból, hiszen Kanada végül lecsúszott a világbajnokságról, mi pedig kijutottunk. Sokan mondják, hogy az utolsó meccs a törököknek már nem számított, én azt gondolom, hogy hazai pályán, 14 ezer ember előtt ők sem akartak kikapni – mi pedig bizonyítottuk, tét alatt immár nem roppanunk össze.

Azt hiszem, a berlini nyolcadik hely jól mutatja a válogatott megtett útját. Persze, álmodoztunk róla, hogy megverjük az USA-t, de a realitás azt mutatja, ők és Franciaország kiemelkedik a mezőnyből – meglepődnék, ha nem közülük kerülne ki a világbajnok a végén. Lehet arról beszélni, hogy mire lettünk volna képesek, ha más ágra kerülünk, és esetleg Belgiummal, Spanyolországgal, Németországgal kell összecsapnunk. Azt gondolom, velük szemben nem lettünk volna esélytelenek, de ezt a szakma jól tudja, az előttünk álló Eb-selejtezőkön, majd remélhetőleg a jövő évi Eb-n kell a lányoknak megmutatni, mennyit léptek előre az elmúlt években. Nem kérdés, hogy szeretnének újra harcba szállni az olimpiai szereplésért.

Most lezárult ez a fejezet, és elkezdődik a klubszezon. Mennyire könnyű ilyenkor átváltani?

Őszintén, nem egyszerű. Nagyon jó példa erre, amikor 2024 februárjában egy napra feljöttünk Sopronból Budapestre, Lipóczki Balázs kollégámmal, ő a Gabányiból meccset kommentált, én pedig MAFC NBIB-s meccset fotóztam. Akkor Sopronban 2500 ember előtt meccseltünk, most a 14 illetve 17 ezres arénákban játszottunk. A klubszezonban egészen más az impulzus. Ez csak úgy működik, ha az ember ezt elengedi. Az is más, hogy a válogatottal 24 órában együtt vagy heteken át, míg a klubmunkában jellemzően csak a meccseken és edzéseken találkozol a játékosokkal.

Én csak úgy tudok dolgozni, ha bele tudom tenni a saját érzelmeimet. Kell ez a pár hét pihenő, hogy leülepedjenek a dolgok, és újult erővel vethessük bele magunkat a folytatásba.

Ugyanakkor, egy-egy klubszezon mindig visszahozza a válogatott kötődéseket is. Mindig jó érzés a Gabányiban összefutni azokkal a játékosokkal, akikkel aztán a nemzeti csapatban egy oldalon „küzdünk”, és sosem tudhatod, hogy esetleg egy következő ablakban, egy következő nyáron ki tudja magát beverekedni a válogatottba.

Nekem meghatározó élmény, hogy a válogatott egyik kulcsembere, Lelik Réka felnőtt pályafutásának első lépéseit BEAC mezben, a Gabányi parkettjén örökíthettem meg. Én fotóztam, amikor junior bajnoki címet szerzett itt, amikor az első NBI-es pontjait szerezte – erre vissza is emlékeztünk az isztambuli selejtező után. Különleges ajándék az élettől, hogy fotósként ennyi módon követhettem az ő pályafutását, és sok más játékosét is, és remélem, még megannyi meghatározó és örömteli pillanatot élhetek át a kamera másik oldalán.