„A legfontosabb tényező a csapat küzdeni akarása volt” – interjú Tóth Frankával

Sikerrel vívta meg világbajnoki selejtezőjét 3×3-as válogatottunk. Tóth Frankával ültünk le értékelni a szingapúri torna tapasztalatait. A hétvégi események felidézésén túl előre is tekintettünk, hiszen Franka a TFSE-vel jelenleg a Pécs elleni bajnoki elődöntőre készül.

Mielőtt rátérnénk a tornára, kérlek, mesélj egy kicsit a 3×3-as szakághoz fűződő viszonyodról! Hogyan indult ez a kapcsolat?

Még régebben kaptam először lehetőséget Károlyi Andreától, amikor többek között Medgyessy Dóra, Theodoreán Alexandra, Papp Dia, Cyesha Goree is a csapatban játszott, a mostani szövetségi kapitány Jakab Máté pedig még másodedzőként dolgozott. Rendkívül inspiráló és motiváló közeg alakult ki, óriási élményt jelentett ilyen kiváló játékosokkal együtt edzeni, ott szerettem bele a 3×3-ba.

Később Földi Attilától kaptam meg az igazi áttörést jelentő lehetőséget, onnantól kezdve már tétmérkőzéseken is rendre pályára léptem. Az elmúlt években szinte az összes edző keze alatt megfordultam, játszottam az U23-as a Nations League-ben is.

Több versenysorozatban szerepeltem, de őszintén szólva a mostani a legkiemelkedőbb eredményem. Bár voltunk már harmadikak a Women’s Series-ben, ami szintén extra teljesítmény, de az, hogy kijutottunk egy világbajnokságra, hatalmas dolog. Különösen büszke vagyok arra, hogy elértük minden célunkat idén tavaszra, és mindkét szakágában képviseltetheti magát a világbajnokságon Magyarország.

Játékosként milyen erényeidet tudod leginkább kamatoztatni a 3×3-ban?

Ahogy az 5:5 elleni játékban, úgy itt is komoly előnyt jelent a magasságom. Ez különösen az ázsiai csapatok ellen érvényesül jól, hiszen náluk kevesebb a kifejezetten magas játékos. Ugyanakkor ezen a selejtezőn talán a legfontosabb tényező a saját, illetve a csapat küzdeni akarása volt.

Bár a 3×3 a gyorsaság játéka, legalább ennyire észjáték is. Végig maximális koncentrációra van szükség, mert itt a másodpercek töredéke alatt is fordulhat a kocka.

Szintén fontos, hogy távolról is veszélyes tudok lenni, és a leválásokban is megvan a potenciál – bár ezen a téren még nekem is fejlődnöm kell. Most viszonylag kevés felkészülési időnk és edzőmérkőzésünk volt arra, hogy igazán összecsiszolódjunk, de megmutattuk, hogy mire vagyunk képesek.

Említetted a rövid felkészülést. Ilyen kevés idő alatt milyen praktikákkal lehet megfelelően felépíteni a csapatot?

Érdekes belegondolni, de ebben a konkrét felállásban szinte egyetlen teljes edzést sem csináltunk utazás előtt. A szakmai stáb viszont fantasztikus munkát végzett: a siker kulcsát az jelentette, hogy két nap leforgása alatt három edzőmérkőzést is játszottunk a helyszínen. A Magyar Kupa és a keretben történt utolsó pillanatos változások – gondolok itt Dia sérülésére – miatt fel volt adva a lecke.

Az edzőmeccsek mellett a legfőbb erősségünket az akarat, az elszántság adta. Pontosan tudtuk, hogy függetlenül attól, milyen összeállításban utazunk, aki felveszi a címeres mezt, annak a maximumot kell nyújtania.

Térjünk rá a selejtezőre. Az első napon, tehát szombaton két teljesen eltérő stílusú ellenféllel, Egyiptommal és Litvániával találkoztatok a csoportkörben. A litvánok ellen ráadásul egy drámai hosszabbítást is megéltetek. Mik voltak a döntő faktorok ezeken a mérkőzéseken?

Örültünk a sorsolásnak, mert Egyiptom megfelelő ellenfélnek tűnt a kezdéshez. Tudtuk, hogy a győzelem kulcsa a dominancia lesz. Ezen a tornán – a mi Szingapúr elleni meccsünket leszámítva – szinte az összes találkozó hihetetlenül kiélezetten alakult számszerű eredményben, minden pontnak és dobásnak óriási súlya volt. Szerencsére Egyiptom ellen jól működött a védekezésünk, sikerült limitálnunk a kulcsjátékosaikat és a távoli dobásaikat, ami megadta az alaphangot a folytatáshoz.

A Litvánia elleni találkozó viszont elképesztően fizikális lett és drámaira sikeredett. Mindkét csapat magas szintű, európai kosárlabdát játszott, jól ismertük egymás erősségeit. A hosszabbítás egy örökkévalóságnak tűnt. Egyik fél sem akarta feladni, mindenki többször is próbálkozott a győztes kosár megszerzésével. Amikor a végén Tami elengedte azt a nehéz dobást, mindannyian lélegzetvisszafojtva figyeltük a labdát. Soha nem éltünk még át ilyen hosszú, feszült ráadást, de szerencsére mi jöttünk ki belőle győztesen.

Szinte sorsszerű, hogy az 5:5-höz hasonlóan a továbbjutást végül nektek is a selejtezőtorna házigazdája, jelen esetben Szingapúr ellen kellett kiharcolnotok. Milyen érzés egy világversenyen a hazai csapat ellen pályára lépni sorsdöntő meccsen?

Természetesen éreztük a mérkőzés súlyát. Ugyanakkor komoly előnyt jelentett, hogy a felkészülés során két edzőmeccset is játszottunk ellenük, így pontosan tudtuk, mire számíthatunk. Az egyik felkészülési találkozón nagy hátrányból sikerült fordítanunk ellenük, emiatt a lélektani fölény inkább nálunk volt, miközben rajtuk a hazai pálya nyomása is ott volt. Nem vettük félvállról a mérkőzést, hiába tűnt a végeredmény alapján simának. Ők is minden labdáért megharcoltak, de a végére mi jobban bírtuk fizikálisan.

Kivételes élmény volt a torna még itthonról követve is. Gondolom belülről amolyan „unokáknak is mesélős” hétvégén vagytok túl

Önmagában az utazás is különleges kihívás volt. Szingapúrban játszani csodálatos élmény, de a teljesen új időzóna és az extrém klíma komoly alkalmazkodást igényelt. Amikor leszálltunk a repülőről, azonnal megcsapott minket a harminc fok feletti hőség és a brutális páratartalom, amiben egyáltalán nem könnyű szabadtéren kosárlabdázni. Ez tényleg olyan kaland volt, amit – és nem te vagy az első aki ezt mondja -, az unokáinknak is mesélni fogunk.

Térjünk át egy kicsit a klubkosárlabdára. Hétvégén már folytatódik a bajnoki rájátszás, elődöntőt vívtok a Péccsel. Egy hatalmas idegenbeli siker után vagytok, de kérdés, megmaradt-e az a flow, ahogy Szekszárdon játszottatok. Jól jött ez a kéthetes szünet a TFSE-nek?

Egyértelműen jól jött. Az előző körben nagyon szűk rotációval játszottunk, és mindenki mindent kiadott magából, így időszerű volt a pihenés. Sokan talán úgy gondolják, hogy miután elértük azt a célt, amivel előzetesen senki sem számolt, számunkra már véget ért az idény érdemi része. Mi azonban az öltözőn belül megbeszéltük: bízunk magunkban és az edzői stábban.

Rengeteg munkát tettünk ebbe az évbe, és egyáltalán nem érezzük úgy, hogy a szezonunknak vége lenne. Szeretnénk további mérkőzéseket nyerni, és folytatni a menetelést. Ahogy Szekszárdon és a hazai mérkőzésünk utolsó öt percében is bizonyítottuk: képesek vagyunk a csodára, és szeretnénk még magasabbra jutni.

Végezetül, az elmúlt hetek eseményeinek tükrében mit jelent számotokra, hogy ennyire a fókuszba került a női kosárlabda?

Hatalmas büszkeséggel tölt el minket. Látni, hogy az emberek mennyire mellettünk állnak, és hogy mind a klubszintű, mind a válogatott sikerek ekkora figyelmet kapnak. Bebizonyítottuk mindenki számára, hogy a magyar női kosárlabdával abszolút számolni kell.