3x3

A történelmi első – nagyinterjú Tóth Cecíliával

Szerző: Nagy Norbert

2021.08.20. 22:28

#3x3, #f2, #Tóth Cecília

A tokiói olimpián a 3×3-as női kosárlabda torna nyitó mérkőzésén és döntőjén is játékvezetőként működött közre Tóth Cecília. A sportág ötkarikás bemutatkozásáról, az olimpiai élményekről, a játék fejlődéséről, jövőjéről beszélgettünk. Nagyinterjú.

Több interjút is adtál az olimpia óta, így rögtön a közepébe vágnék. Milyen érzéseid voltak a nyitó mérkőzésre készülve? 

Amikor megtudtam a küldést, hatalmas érzelmi töltet volt bennem. Azzal a tudattal, hogy az olimpián történelmet írok. Több szempontból is, nem csak a magyar 3×3-ban, hanem egyáltalán az egész sportág történetének az első olimpiai mérkőzésén közreműködhetek. Borzalmasan izgultam. Azon gondolkoztam, hogy mikor izgultam ennyire utoljára. Talán még soha, a diplomavédésem volt hasonlóan stresszes, de azt sem lehet ezzel összehasonlítani.

Nem viccelek, remegett kezem, lábam, liftezett a gyomrom. Nálunk pénzfeldobással kezdődik a mérkőzés és én bátran be is vállaltam, hogy a történelmi első az enyém legyen. Mivel annyira remegett a kezem, azon izgultam, hogy egyáltalán fel tudjam dobni az érmét, nem, hogy elkapni. Kicsit később, két perc elteltével megérkeztem a mérkőzésbe. Fantasztikus volt, életemben nem volt ilyen élményem.

Azt gondolom, hogy aki szívén viseli a 3×3-as kosárlabdát, mindenkinek megemelkedett a pulzusa, amikor 10-től 3×3-ig visszaszámoltak a stadionban.

A visszaszámlálás még jobban rátette a nyomást a játékvezetőre, hiszen pontosan tudjuk, hogy mennyi van vissza és nő a feszültség, hogy mindjárt kezdünk. Más versenyeken “csak” odamegyünk, megnézzük, hogy az asztal rendben van-e, kolléga a helyén, játékosok készen állnak és odaadjuk a labdát. Fantasztikus élmény volt, de ahogy mondtam: a nyitó mérkőzésen szemmel láthatóan remegett a kezem.

A sportág történetének legnagyobb stadionja épült Tokióban. Belülről milyen volt az infrastruktúra?

Le volt korlátozva, hogy mi hova mehettünk. Eredetileg építettek egy szurkolói csarnokot ajándékbolttal, büfével. Azt mi nem láthattuk, csak a buszból. Amikor mi a megérkeztünk a busszal, akkor egy bójákkal elkerített részen mentünk be. Ott testhőmérsékletet mértek, kézfertőtlenítés várt ránk, majd egy biztonsági kapunk haladtunk át, ez olyan volt, amit a repülőtereken is megszokhattunk. Ezután sétáltunk be ténylegesen a pálya részhez. Itt voltak a FIBA mobil irodái, öltözők, étkező és amikor nem a mérkőzést fújtuk, akkor végig itt tartózkodtunk.

Majdnem minden irodában elhelyeztek monitort, ahol az élő képet nézhettük. A mérkőzés előtt az öltözőknél találkoztunk a kollégával, két akkreditációs ponton áthaladva érkeztünk meg a lelátó alatti kis folyosóra, ahonnan aztán kifutottunk a pályára. Ennek is megvolt a maga hangulata, a segítőkész önkéntesek mindig mosolyogtak, integettek nekünk. Nem éreztük magunkat egyedül ebben a hatalmas arénában. Amikor beléptünk a pályára, akkor vehettük le a maszkot.

A lelátó, az egész infrastruktúra gyönyörű volt. Nagyon szépen megcsinálták. Az eddigi legnagyobb Magic Sky védte a pályát. Ennek a hátulütője az volt, hogy a magas lelátó miatt a Magic Sky alá nem tudott befújni a szél és megrekedt a levegő a pályán. Nagyon meleg volt a délelőtti mérkőzéseken, amikor odasütött a nap.

Ilyenkor fáj igazán az ember szíve, hogy nem lehettek szurkolók. Óriási teszt és visszajelzés lett volna a 3×3-nak, hogy ekkora arénába mennyi nézőt lehet becsalogatni.

A hivatalos tervszámokban 60-70%-os kihasználtsággal, az utolsó napra telt házzal számoltak. Voltak mérkőzések, amikor a sportszervezetek képviselői és az önkéntesek is ott ültek. Szerencsére teljesen üres nem volt egyszer sem az aréna. Az utolsó napra az elődöntőre, döntőre sokan kijöttek és ott már a lehetőségekhez képest szurkolás is volt. Az erőt és hitet adott és reméljük, hogy a következő olimpián telt ház is lesz.

A nézők összetételét tekintve olyan felmérések készültek, hogy nem az 5:5 kosárlabdától vettük el a szurkolókat, hanem új nézőket vonzott be a 3×3. Ez nagyon szuper, hogy valaki a kosárlabda ezen ágához csatlakozik és ezzel esik úgymond szerelembe.

Speciális program jellemezte az olimpiai tornát. Helyi idő szerint 10 órától 23 óráig zajlottak a mérkőzések. Négy darab négy meccses etapra bontottak egy napot a tervezhető nemzetközi televíziós közvetítés miatt. Nekünk ez óriási segítséget jelentett, hiszen könnyen követhetővé tette az eseményeket, belülről milyen volt?

Játékvezetőként a mérkőzésszám kevesebb volt, mint amihez hozzá vagyunk szokva a nemzetközi tornákon. Az viszont, hogy ennyire elnyújtották a programot, megterhelővé tette a napokat. Akadt kétórás szünetünk is és az idő alatt nem tudtunk semmit sem csinálni. Nem hagyhattuk el a helyszínt, az öltözőben pihenhettünk.

Ebből a szempontból nagyon kimerítő egy ilyen nap, megreggeliztünk, kivittek minket a helyszínre és mivel én jórészt délelőtti, délutáni programban dolgoztam, ötre értem vissza a szállodába. Olyan fáradtságot éreztem, amit nem lehet egy edzéshez sem hasonlítani. Fizikálisan és mentális is megerőltető. Amit nem tudok, hogy a játékosoknak hogy teltek ezek a szünetek. El voltunk szeparálva, így erre nem volt rálátásom.

Látva szinte az összes női mérkőzést, nekem olyan benyomásom alakult ki, hogy végig partnerek voltak a csapatok. Szerencsére elmaradtak a nagy reklamálások, hisztik.

Igen, szerencsére ez nem csak a női, hanem a férfi mezőnyre is jellemző volt. Az a munka, amit a FIBA és a játékvezetők az elmúlt években befektettek, hogy letisztították a játékot, érthetővé vált, hogy mi a fault és mi nem az, nem ad-hoc jelleggel jöttek a fújások, hanem konzekvensen vittünk végig dolgokat, ez beérett az olimpiára.

Az összes sportoló felérte ésszel, hogy mekkora lehetőség előtt áll, a saját hazáját képviseli és történelmet ír. Ha fogalmazhatok így: nem voltak elég bátrak, hogy kifelé mutassák, ha valamivel nem értettek egyet. A viselkedésbeli problémákért kiosztott technikaikat egy kezemen meg tudom számolni. Mérkőzésről mérkőzésre beépítették azokat, amiket kértünk tőlük. Abszolút jó tapasztalataim voltak.

Azért nagy a kontraszt, mert a két olimpiai selejtezőn állt az ideg mindenkiben. Általad korábban használt hasonlattal élve, Tokióban nem volt “ketrecharc”.

Igen. Nagyon féltünk attól, hogy azok a csapatok, akikkel nem találkoztunk – ez női szinten a román, mongol, orosz hármas volt – mennyire alkalmazkodtak az új kritériumrendszerhez. A férfiaknál akiktől nagyon tartottunk, ők a szerbek voltak. Amolyan időzített bombaként tekintettünk rájuk, de szerencsére hatástalanítottuk őket.

Kiemelt presztízst adott a női tornának, hogy az Egyesült Államok WNBA-s profikkal érkezett. Annak ellenére, hogy kisebb 3×3-as rutinnal rendelkeztek, mint a többiek, nagyon profin összerakták az olimpiai szereplést.

Igen, abszolút. Azt a kiegészítést kell tenni velük kapcsolatban, hogy úgy domináltak ennyire az olimpián, hogy a rendelkezésre álló hat faultot nem vagy alig használták. Kevés olyan mérkőzés volt, amikor éltek minden faulttal, hogy megállítsák az ellenfeleket. Elképesztő volt nézni, hogy mennyire tisztán játszottak és faultok nélkül is milyen fizikai fölényük mutatkozott.

Többen beszélgettünk róluk ott a helyszínen és mindenki megállapította, hogy élvezik a játékot, minden pillanatát igyekeznek megélni. Ellenben például a franciákkal, akiket mindenki döntőbe várt, de akkora nyomás alatt játszottak, hogy megközelíteni sem tudták a korábbi teljesítményüket.

Ha már említetted a nyomást. Neked mikor volt olyan, hogy átlagos 3×3 tornaként tudtál az olimpiára tekinteni?

Mondhatom azt, hogy a második napon már úgy voltam ott, hogy nem éreztem az olimpiai nyomást. Senki nem helyezett rám ilyet egyébként, ezt magamnak csináltam, de a második naptól már ennek a terhét nem éreztem. Az ötödik napra egy picit visszatért a negyeddöntőkre, elődöntőkre, aztán a döntőre megint tiszta fejjel és nyugodtan tudtam kiállni.

Az első napot és a szerb férfi mérkőzést leszámítva nem volt irgalmatlan stressz, megfelelési kényszer. Amikor ezen túl voltam, arra tudtam fókuszálni, ami a pályán történik és nem arra, hogy az ötkarikás játékokon vagyok.

Az asztalszemélyzetben debreceni tagok is helyet kaptak. Velük találkoztál?

Ők másik szállodában voltak, de a helyszínen találkoztunk. A beosztást ők is csak késő éjszaka tudták meg, a helyszínen így is többször találkoztunk, együtt kajáltunk és beszélgettünk. Jó volt, hogy nem egyedüli magyarként lehettem ott. Hatalmas megtiszteltetés, hogy ekkora feladatot bíznak ránk. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az asztalszemélyzet nélkül mi játékvezetők sem lennénk sehol.

Olvastam az MKOSZ honlapjának adott nyilatkozatodban, hogy a 3×3-as játékvezető képzés koordinátora lettél. Ha egy amolyan bevezetőt kellene mondanod ehhez, hogy foglalnád össze: mi teszi az igazán jó 3×3-as játékvezetőt?

A jó 3×3-as játékvezető mindenféleképpen csapatember, nyitott az új dolgokra, a fejlődésre. Egyúttal a kritikára is. Fontos a nyelvtudás, illetve a 3×3-ban is ott tartunk, hogy a külsőségek is egyre inkább előtérbe kerülnek. A játékvezető is legyen sportos és odaillő a pályára.

Az 5:5 és a 3×3 szétválasztásáról, döntési kényszerről van friss hír?

Most egyelőre csönd van. Nem hallottam semmi olyat, hogy egy adott időpontban kötelező lesz választani. Be kell valljam, hogy én ott tartok: amíg engem nem ültet le valaki egy asztalhoz és mondja, hogy kötelező választani, addig nem is megy ebbe az irányba a fókuszom. Ez ugyanis azt jelentené, hogy nem a jelenben vagyok és nem azzal foglalkozom, amit kellene csinálnom. Ilyen volt például legutóbb a lévai U18-as fiú Challenger-torna, ami az első utánpótlás FIBA küldésem. Rájöttem, hogy mennyire hiányzott az 5:5.

Örülök, hogy szóba hoztad Lévát. Hogy jött ki, hogy pár nappal a 3×3 olimpia után egy ilyen tornán kellett közreműködni? 

Őszinte leszek, le kell adni egy nyár előtti határidőig a ráérésünket. A játékvezetői bizottsággal egyeztetve arra jutottunk, akkor már megvolt az olimpiai küldés, hogy Tokióig abszolút a 3×3 lesz fókuszban és utána adunk meg egy időintervallumot, amikor 5:5 tornára vagyok küldhető. Hála az égnek, rám mosolygott a szerencse és nagyon színvonalas eseményen tudtam részt venni.

Volt időd átállni?

Kettő napom volt erre. Az utolsó napon Tokióban kicsit kiengedtük a gőzt a kollégákkal, jót beszélgettünk, belefért egy kis chips, mert mindenki szigorú diétán volt az olimpia előtt. Amint ennek vége lett, én már az 5:5-re fókuszáltam. Éjszaka nem is aludtam direkt, de a repülőutat haza szinte átaludtam és nagyban segítette az átállást.

Hétvégén dolgoztál a konstancai FIBA 3×3 Women’s Series tornán. Mi lesz a következő 3×3-as állomás? 

Litvániába megyek férfi Challenger-tornára, aztán a debreceni WorldTour, majd egy kis szünet és a párizsi Európa-bajnokság az Eiffel-torony lábánál. Nagyon remélem, hogy ott a lányok be tudják bizonytani: nekünk igenis a világelitben van a helyünk.

Gondolom Debrecen téged is nagyon megviselt. 

Abszolút, én örültem, hogy nem kellett dolgoznom azon a hétvégén és teljesen külön ültem a játékvezetőktől. Szemüveg és maszk volt rajtam. Örülök, hogy ennyire be voltam öltözve, én ott nagyon elkezdtem sírni és együtt éreztem a csajokkal. Bánom, mert ott lett volna a helyük és megérdemelték volna. Sajnos a 3×3 ilyen, egy-két másodpercen tudnak eldőlni sorsok.

Egy olimpiai döntő után lehet még motivációt találni? 

Abszolút lehet. Amint lefújtam a döntőt, tudtam, hogy mit lehetett volna jobban csinálni. Az is motiváció, hogy akár még egy döntő és jobban ellátni a feladataimat. Akkor mondhatom, hogy a következő álom lehet egy férfi olimpiai döntő.

Azt szeretném, hogy azt az utat, amit kitapostam, többen kövessék innen Magyarországról és tudjak játékvezetőknek segíteni. Úgy gondolom, hogy most megnyílt nekünk az út és fogunk lehetőséget kapni mi magyarok is. A játékvezetőket szeretném segíteni és kinevelni a jövő generációját.

Az olimpia után érezhetően volt egy fokozottabb médiaérdeklődés körülötted. Hogy érzed, kialakulhat ebből egy amolyan példakép szerep a sportág játékvezetői arcaként? 

Minden bizonnyal így van. Úgy fogalmaznék, hogy lehet, de nem biztos, hogy szeretnék ilyen szerepet. Nem vagyok az a típus, aki ilyen formában szeret szerepelni. Ha viszont valakit motiválok ezzel vagy elindítom benne, azt az érzést, hogy “ez lehetne az én jövő utam is”, már megérte.

Kint az olimpián az első napon készítettek velünk egy riportot, mert mi voltunk az első sportág, ahol 50-50% volt a nemek aránya. A sport supervisorok, az MC, a DJ, az asztalszemélyzet, a játékvezetők, a játékosok között. Teljes mértékben megvalósult a gender equality. Hatalmas megtiszteltetés, hogy ennek a részese lehetek.

Az új sportágaknak nagyon helyesen a legfontosabb vezérelve az egyenlőségre való törekvés. Azt látni, hogy tradicionális sportágakban is sokszor csak a régi rossz megszokások miatt nem tud megvalósulni az egyenlőség. 

Hiszem azt, hogy ugyanarra a munkára mi nők képesek vagyunk. A pozitív diszkriminációt nem szeretem, de mindenkinek kortól és nemtől függetlenül lehetőséget kell adni és az egyénen múlik, hogy ezzel él-e vagy sem.

Zárásul, nem tudom, hogy erről mennyire nyilatkozhatsz, de milyen visszajelzések voltak házon belül az olimpiára vonatkozóan.

A döntő után, abban az irodában, ahol a megbeszéléseink zajlottak, összegyűltünk mi játékvezetők, a két sport supervisor és a tanácsadónk Lubomir Kotleba. Egyértelmű elégedettségüket fejezték ki. Elmondták, hogy a két döntő és az egész torna nem egy vagy két játékvezető sikerélménye, hanem mindannyiunk sikere és nagyon büszkék.

A vonat megy tovább, ez egy állomás volt és az a feladatunk, hogy amit itt lefektettünk, azt vigyük tovább. Amikor ezek így elhangzottak, akkor tudatosult bennem: mennyi munka van mögöttünk, mennyi feláldozás és nem fogok hazudni, ott elsírtam magam. Nem vagyok emocionális típus, de ezek a fontos pillanatok meg tudnak ragadni és ez ilyen volt.