:
:
A hivatalos felületein az ELTE-BEAC Újbuda közzétette Balogh Judit vezetõedzõ szezonértékelését. Az alábbiakban az élvonalban 9. helyet szerzõ klub összeállítása olvasható.
Fotó: ELTE-BEAC Újbuda / Girgász Péter
Forrás: ELTE-BEAC Újbuda hivatalos honlap
Tizenegy sikerrel zárva, a kilencedik helyre ért oda csapatunk az idei évad végén. Sok minden történt velünk a szezonban, volt mirõl beszélgetnünk a csapatunk kispadján 15. szezonját befejezõ vezetõedzõnkkel, Balogh Bubuval.
A csapat két éve is kilencedik lett, ahogy idén is. Akkor azt mondtad, nem vagy elégedett, most viszont úgy nyilatkoztál az utolsó mérkõzés után, hogy nincs okunk elégedetlennek lenni. Miben más az idei kilencedik hely, mint a két évvel ezelõtti?
Két éve két csapatot tudtunk megelõzni, tavaly egyet, most hármat, szóval, ha csak a számokat nézzük, akkor az idei a legjobb eredmény. De ezek csak számok, nem ez a fontos. Sokkal fontosabb az az út, amit az idény során megtettünk. Akkor dolgoztunk jól, játékosok, edzõk, klubvezetõk, ha egy csapat az idény végén nem ugyanaz, mint az idény kezdetekor. Ez a csapat rengeteget fejlõdött idén, nagyon nagy utat tettünk meg, ez pedig számunkra fontosabb, mint hogy milyen helyezés áll a nevünk mellett. És igen, ebben a tekintetben azt gondolom, most van okunk az elégedettségre. Azt is hozzá kell tenni, hogy elképesztõen pechesek voltunk az idényben, visszanéztem, összesen az egész szezonban három olyan edzés volt, amin teljes létszámban részt tudtuk venni, ebbõl kettõ az utolsó hétre esett. Sok probléma, sérülés hátráltatott minket, és sokat beszéltünk róla, hogy mi lehetett volna, ha ez nincs, ha korábban összeáll a csapat, ha Stephanie az évad elejétõl itt van – hiszen õ volt az elsõ számú jelöltünk a nyáron is magas posztra –, de a sportban nincs ha, úgyhogy ezeken a kérdéseken kár rágódni.
Valóban, Stephanie érkezése mintha új impulzust adott volna a csapatnak, nem beszélve a pontjairól.
Vele nagyon szerencsénk volt, nem csak a játéka, de a személyisége miatt is, a lazasága, vidámsága, bohósága jót tett a társaságnak. Ugyanakkor az egész évre igaz volt, hogy az idei csapat nagyon jó közösséget alkotott. Ezek a lányok érezhetõen szerették egymást. Bizton állíthatom, hogy nekünk volt a legjobb kispadunk a bajnokságban, óriási energiákat tudott adni a pad a pályán lévõknek, nem volt széthúzás, nem volt sértõdés, amikor valaki kimaradt az aktuális meccsen. Az elmúlt években rendre küzdöttünk belsõ konfliktusokkal, az idei évben nem volt ilyen. Ez azért is nagy szó, mert miközben az ellenfeleink sorra elfogytak az évad végére, addig mi tulajdonképpen az utolsó meccsekre voltunk a legtöbben, összesen 16-an zártuk a szezont. Az mutatta a csapat összetartását, hogy a kimaradók, a padon ülõk is együtt éltek a mérkõzésekkel, õszintén tudták bíztatni a társakat és örülni minden sikernek.
Pedig akár meg is bonthatta volna az egységet Stephanie érkezése.
Õ egy hiányposztra érkezett, hiszen világosan látszott, hogy nincs olyan magasemberünk, aki annyira stabilan tudna palánk alatt dolgozni, és jó százalékkal a helyzeteket értékesíteni, mint ahogyan azt õ tette. Úgy éreztem, hogy az õ érkezésével a többiek is a helyükre kerültek, abba a szerepbe, ami nekik való volt, ezáltal õk is jobban tudtak teljesíteni.
Még egy ilyen fordulópont volt idén: Anna érkezése novemberben. Amennyire Steph a pontok miatt volt fontos, Anna stabilitást hozott a pályára.
Annát ez a fiatal csapat nagyon tisztelte, nyilván, nem véletlenül és nem ok nélkül, hiszen õ ezt az egész eddigi pályafutásával kivívta magának. Remekül illeszkedett a csapatba, fel tudta vállalni ezt a vezér szerepet, tudta tanítani a fiatalokat, egy-egy jó mondattal, tanáccsal bíztatni õket a megfelelõ helyzetben, ami sokat számított. Az élet az õ beilleszkedését is elrendezte, mert pont akkor vált ki a csapatból Mérész Trixi – pontosan egy közös edzésen tudtak õk ketten részt venni. Ez a helyzet számunkra is új feladatot adott, Trixi elvesztésével stratégiát kellett váltanunk, hiszen egy ponterõs magasembert veszítettünk el, úgyhogy Anna gyakorlatilag akkor érkezett, amikor újraépítettük a csapatot. Trixire visszatérve, nagy veszteség, hogy számára ez az idei szezon öt meccs után elúszott, mert nagyon sokat terveztünk vele dolgozni, ugyanakkor le a kalappal elõtte, mert az, ahogy õ emberileg viselte a kálváriáját, az szintén példaértékû volt.
Nüanszokon múlott, hogy lemaradtunk a legjobb nyolcról. Nagyon bánod, hogy így alakult?
Tulajdonképpen hat ponton múlott, hiszen annyival kaptunk ki a Ceglédtõl itthon. Ha az a meccs megvan, akkor bent vagyunk a nyolcban. De kérdem én, mire lett volna nekünk az jó? Persze, kitesszük a faliújságra, örülünk neki, majd bemegyünk a Play Off-ba, ahol esélytelenek vagyunk a gyõzelemre. Az motiválta volna vajon a csapatot? Mit mondtunk volna nekik? Hogy verjék meg a Sopront? Nyilván esélyünk sem lett volna. Majd utána az alapszakasz negyedik PEAC-ot, akiktõl oda-vissza sokkal kaptunk ki? Ezekbõl nem tudtunk volna igazán építkezni. Helyette jött a PlayOut, amiben tudtunk célt, motivációt adni a csapatnak. Kitûztük magunk elé, hogy érjük be a Vasast, érjünk oda a kilencedik helyre. Ezért tudtunk dolgozni, ebben tudtunk hinni – és lám, sikerült is.
Azért az a hét meccses gyõzelmi sorozat a végén nem volt akármi. Gondoltad volna, hogy így tudjuk zárni az évet?
Azt hiszem, bármilyen sorozatban, bármilyen körülmények között hét mérkõzést nyerni zsinórban nagy dolog egy csapat életében. Persze, lehet azt mondani, hogy milyen ellenfelekkel szemben, de hogy ne hibázz egyszer sem, az a valódi feladat. Mi is voltunk hozzá közel, ez is egy fontos tapasztalás volt. Egyrészt, hogy hinni kell folyamatosan abban a munkában, amit elvégeztél, másrészt pedig, hogy tudni kell odatenni magad akkor is, amikor épp nagyon nem megy. Hogy igenis össze kell raknod magadat fejben arra a negyven percre, koncentrálni, küzdeni, hajtani akkor is, amikor fáradt vagy, amikor éppen semmi sem akar sikerülni. Ez óriási erénye volt az idei csapatnak. A korábbi években rendre az volt a forgatókönyv, hogy ha egy mérkõzésen az ellenfél ellépett 15-20 ponttal, akkor biztos, hogy ennyivel, vagy inkább 30-40 ponttal kikaptunk a végén. Az idei csapat ebben is nagyon más volt. Nem egyszer tudtunk felállni nagy mélységekbõl, és tudtunk változtatni, meccsen belül is. Ott volt például a Cegléd elleni hazai meccs – Dia megsérült a 12. percben, elléptek a ceglédiek 15 ponttal. De mégis tudtunk stratégiát váltani, meccsen belül is, és visszakapaszkodtunk nagy hátrányból. Nem sikerült gyõzni, de az, hogy ott nem omlottunk össze, nagyon fontos volt. Vagy az alapszakasz-záró mérkõzésen, a Vasas ellen, ahol 17 pontos hátrányból tudtunk nyerni. Ez mutatja azt, hogy mennyire erõsek voltunk idén, hogy mentálisan, fejben, hitben sokat léptünk elõre az évad során.
Az idei évre gyakorlatilag teljesen új csapatot kellett építeni – mi vár ránk jövõre?
Azt gondolom, ugyanez. Ez nálunk minden évben így van, hiszen a fiatalokat elviszik a nálunk tehetõsebb, nagyobb csapatok, akikkel mi nem tudunk, nem is akarunk versenyezni. Ez nyilván most sem lesz másként, õk lépnek tovább, új szerepekben, új feladatok között próbálják ki magukat, mi pedig ismét kezdünk építkezni. De valahol ez is egy jó motiváció, hiszen mindig izgalmas új játékosokat megismerni, elkísérni õket pályafutásuk egy szakaszán, dolgozni velük és látni, hogy hogyan fejlõdnek, miként alakulnak az itt eltöltött idõ alatt.
Forrás: ELTE-BEAC Újbuda hivatalos honlap
