:
:
A BEAC-120 emlékév kapcsán az egyesület hivatalos honlapján interjúsorozat indult. Ebben a klubhoz ezer szállal kötõdõ közszereplõkkel, sportolókkal készülnek nagyobb lélegzetvételû beszélgetések. Az alábbiakban Balogh Judittal olvasható nagyinterjú.
Fotó: BEAC
Forrás: BEAC hivatalos honlap
Balogh Judit, vagy ahogy mindenki ismeri, Balogh Bubu a BEAC nõi kosárcsapatának vezetõedzõje, 223-szoros válogatott, 3-szoros Eb-bronzérmes, 4-szeres magyar bajnok, 3-szoros Magyar Kupa gyõztes, aki 13(!) évesen már a BEAC felnõtt csapatában játszott. A régi BEAC-szurkolókról, klubunk missziójáról, a bölcsész identitásról és arról is beszélgettünk vele, miért fontos, hogy egy profi játékos egyetemre járjon.
A XI. kerületben születtél, ezért választottad a BEAC-ot már kicsiként?
Pécsen születtem, de a XXII. kerületben laktam, mikor kosarazni kezdtem.
Akkor ugyanaz a helyzet, mint Csere Gáspárral, a klub hosszútávfutójával. Mindketten Nagytéténybõl kerültetek Újbudára.
Akkoriban úgy volt, hogy a kluboktól érkeztek edzõk az iskolákhoz, hogy megnézzék a tehetségesebb játékosokat, hozzánk Nagytéténybe a BEAC-tól jött két tréner. Az elsõ években Albertfalván voltak az edzések, ez jóval közelebb volt hozzánk.
Hamar beilleszkedtél?
Nõvérem, osztálytársaim, nõvérem osztálytársai is lejártak edzésre, így elég jól éreztem magam. Annak idején nem voltak plázák, videójáték, mozi is csak egy volt felénk, így nem volt, ami elvonja a sporttól a gyerekeket.
Volt más sportág, melytõl el kellett csábítani téged az edzõknek?
A helyi mûvelõdési házban ritmikus sportgimnasztika órák voltak, oda jártam. Nem voltam ügyetlen, de hamar kiderült, hogy nem nekem való, mert kétszer akkora voltam, mint a többiek. Ráadásul kosárlabdában viszont elég ügyes voltam. A BEAC-ban ragadtam.
1978-tól egészen 1991-ig. Tíz éves korodtól egészen addig, míg a Racing Paris le nem igazolt.
A nõvéremmel jöttem, aki két évvel idõsebb volt nálam, s mivel nem is volt fiatalabb csoport, így az idõseknél kosaraztam. 13 éves koromtól a felnõtt csapatban és a saját korosztályomban játszottam egyszerre.
A 70-es évek végén, 80-as évek elején járunk. Hogy kell elképzelni ekkor a BEAC-os létet?
Albertfalván voltak a kosáredzések, és a hazai meccsek. Majd a Menyecske utcában, késõbb a Kis János altábornagy utcában, az ELTE gyakorló sulijának a termében. Onnan költöztünk be a BEAC-csarnokba.
1987-ben készült el a mai csarnok, két évre rá már bajnoki ezüstöt, 1990-ben pedig bajnoki címet ünnepelhettetek Buttás Pál vezetésével. Honnan jöttek a szurkolók, az egyetemrõl, a kerületbõl?
Nem tudom, csak az rémlik, hogy rengetegen voltak. Az egyetemrõl is jöttek drukkolni, de azért azt se felejtsük el, hogy akkor nem volt annyiféle idõtöltési lehetõség, mint ma, így nem volt nehéz becsábítani az embereket a csarnokba. Nem úgy, mint most, amikor nem csak mi, de a bajnoki döntõs Sopron sem tudja megtölteni a csarnokát. A nõi mezõnyben talán egyedül a Szekszárd képes erre. Visszatérve a mi idõnkre: az MTK elleni 90-es bajnoki döntõ itteni meccsén is rengetegen voltak, a visszavágón meg egyszer csak azt hallottam, hogy a csarnokon kívülrõl jön a szurkolás. A beacosok nem fértek be az MTK csöppnyi arénájába, így kintrõl drukkoltak, óriási volt.
Aztán jöttek a francia légiós évek, majd a BSE és a GYSEV. A BEAC-identitás a legmagasabb szinten sem veszett ki belõled?
Ma sok játékos szinte évente váltogatja a klubjait, így ez a kérdés aligha merülne fel. Amikor viszont mi kicsik voltunk, akkor ott kezdtél el sportolni, ahová születtél, és jó eséllyel onnan vonultál vissza. A 90-es évek elejétõl változott meg a világ, az ember profiként már azért a csapatért harcolt, ahol játszott, s ez máig érvényes. Ami engem megkülönböztetett a többiektõl, az volt, hogy – maximum két szezont leszámítva – sohasem tekintettem magam profi sportolónak. Mindig volt valami más fontos tevékenység is az életemben a kosárlabdán kívül: elõször az egyetem, aztán meg megszületett a lányom, s onnantól a család volt az elsõ. Sosem tudtam egyszerre csak egy dolgot csinálni.
Milyen szakon végeztél?
Az ELTE BTK-n történelem szakot még a BEAC-os korszakban végeztem el. Amikor a pályafutásom befejeztével Sopronból visszajöttem, akkor jött az angol szak, s közben az edzõi munkához megszereztem a képesítést a TF-en. A bölcsész lét egy gondolkodásforma. Ott soha nem éreztem, hogy az lenne a fontos, tudom-e a mohácsi vész pontos dátumát. Hanem, hogy átlássam a történelmet globálisan, össze tudjak kötni folyamatokat. Ezt ma egyébként nagyon hiányolom a fiataloknál. A TF-en más típusú a képzés, de mindkettõt jó volt megtapasztalni.
A klub sportolójaként volt kire felnézni, voltak BEAC-os példaképeid?
Volt egy bizonyos Négy Egyetem Tornája, amikor egyetemistaként a BEAC-ban sportoltam. Budapest, Halle, Leningrád és valamelyik cseh város vett részt rajta mindenféle sportágban, minden évben más volt a rendezõ. Akkor volt egy olyan BEAC-os közösség, melynek révén megismertük a többi szakosztály versenyzõit, megnéztük egymás meccseit, szurkoltunk egymásnak, s felnéztünk a másikra, sokakkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Az Euroleasing például úgy került kapcsolatba elõbb a Sopronnal, majd késõbb a Vasassal, s lett szponzor, hogy Farkas Balázzsal, a cég vezetõjével ismertük egymást a BEAC-ból. A Vasasban õ hozta létre a kosárlabda szakosztályt. Én kosaraztam, õ meg hármasugró volt. Azóta elkülönültek a szakosztályok, nem tudok ilyen összbeacos rendezvényrõl, pedig jó lenne, a lányok mindenben benne vannak.
Akkor ez olyan lehetett, mint amirõl az 50-es évek nagyjai meséltek: az 1955-ös hazai rendezésû kosár Eb-re a Népstadionba Puskás Öcsiék is kimentek, cserébe az Eb-gyõztes magyarok is ott voltak a focimeccseken.
Igen, én szívesen venném, ha újra lenne egy olyan kapocs, ami közelebb hozza a különbözõ sportágak BEAC-os sportolóit. Ez egyébként más nagy klubnál sem annyira jellemzõ.
2003-as visszavonulásod után szinte egybõl leigazolt a BEAC edzõként. Nem volt kérdés, hogy visszatérsz a gyökereidhez?
Meglehetõsen szerencsés egybeesés volt, hogy Muszbek Mihály, a BEAC vezetõje épp akkor keresett meg az ajánlattal, amikor a családommal készültünk visszaköltözni Sopronból Budapestre. Én rábólintottam, most meg kezdem a 15. évemet a klubnál. Azóta egyébként tõsgyökeres XI. kerületiek vagyunk.
A gyermekeid kötõdnek a klubhoz, az egyetemhez?
Az egyetemhez igen, a lányom ugyanis az ELTE jogi karán végzett épp, a fiam pedig a TF-re jár. Jobban örültem volna az ELTE-nek, de így alakult.
Hagyomány érték és minõség a sportban – ez a BEAC mottója. Mi az, ami ebbõl most is megvan, és mi az, amibõl talán híján van a klub?
Hagyomány biztosan van, idén 120 éves a BEAC. A minõség a mai élsportban attól függ, hogy kinek mennyi pénze van. Ebben nehéz teret nyerni egy olyan típusú egyesületnek, mint a BEAC, de nem is célunk ez. Ettõl függetlenül érték lehet az is, mennyi gyereket versenyeztetünk, nem csak az, hogy van-e érmünk. Ennek mentén mi akadémiaként foglalkoztatunk olyan gyerekeket, akiknek nem céljuk, hogy profi kosarasok legyenek. Ez egy rendkívül fontos misszió, hisz felvállaljuk azt, hogy a 110 ezres XI. kerület amatõr sportéletét bizonyos kereteken belül biztosítsuk. Teremsportot ûzni szabadidõs szinten ma nem könnyû a fõvárosban, mi erre lehetõséget adunk a BEAC-ban.
Van olyan érték, ami esetleg a jobb anyagi körülmények ellenére sem volt meg mondjuk a BSE-nél vagy Sopronban?
Itt a BEAC-ban mi nem voltunk hagyományos értelemben véve profi játékosok. Mindenki középiskolába vagy egyetemre járt, profik csak késõbb kezdtek megjelenni a klubnál. Ösztöndíjat kaptunk, s nem azért jöttünk edzésre, vagy meccsre, mert profik voltunk, és kellett, hanem mert ezt szerettük csinálni. A többi csapattal szemben nálunk senki nem kapaszkodott abba foggal-körömmel, hogy profi sportoló lehessen, és azt hiszem valahol ez volt a mi sikerünk titka. Itt nem volt összeomlás, ha rosszul játszottunk, hozzánk nem jött be az öltözõbe az igazgató egy elvesztett meccs után, és kezdett el fenyegetõzni, meg vont le a fizetésünkbõl. Senki sem mondta, hogy ne menjünk be órára vagy vizsgázni, helyette jöjjünk edzésre. Tiszteletben tartották, hogy több fronton helytállunk, sõt a vezetõk mindent megtettek azért, hogy az érettségizett játékosok bejussanak az egyetemre, és továbbtanuljanak. A válogatottban szembesültem életemben elõször azzal, hogy ha nappali tagozaton akarok tanulni, akkor kiraknak a keretbõl. Én meg mondtam, hogy oké, akkor rakjanak ki. A szüleim több diplomás emberek, nálunk valahogy ez egy alapvetõ elvárás volt. Emlékszem, amikor a felvételi elõtt álltam, és jöttek a házunkhoz a klubok képviselõi, hogy a leigazolásomról beszélgessenek, apám ajtót nyitott, s csak annyit mondott: a gyerek egyetemre megy. Majd becsukta az ajtót.
Minden játékostársad egyetemista volt a BEAC-ban?
Nem csak, hogy egyetemista, de mindenki az ELTE-re járt. Na jó, azért nem mindenki… Nem is volt kérdés, hogy aki itt játszik, az ELTE-s lesz, mondjuk akkoriban, ha egyetemre jártál, az intézmény csapatában kellett sportolnod, amennyiben igényt tartottak rád.
15 év után elõször légiósok is szerepelnek az idei szezontól a BEAC-ban. A profik piaca mellett az egyetemisták közül tud válogatni a klub?
Kevés az esély rá, mert nem sokat tudunk róluk. Az ELTE-nek van külön kosárcsapata, a másodosztályban játszanak. Az egyetemisták tehát inkább odamennek. Ma egy profi játékos általában nem megy egyetemre, vagy ha mégis, legfeljebb levelezõre. A játékosoknak sem annyira fontos ez, és a klub sem örül, ha edzés vagy meccs helyett el kell engedni vizsgázni a sportolót. Ezzel a TF-en magam is szembesültem, komoly volt a lemorzsolódás az élsportolók között.
A te csapatodban sem választják a tanulást a játékosok?
Nálunk elég sok egyetemista van, bár az ELTE-re most senki sem jár. Volt, akit én próbáltam rábeszélni, s mára õt is felvették. Az egyetem nem csak a papír miatt fontos, de az agytorna végett is. A mai világban zombiként is el lehet éldegélni, de a mi sportágunk ennél többet igényel. A kosárban járatni kell az agyadat, és nagyon kell koncentrálni. A tanulás ebben segít.
Hogy látod a BEAC jelenét, közeljövõjét?
Az egész klub mûködését nem látom át, a felnõtt csapat külön sportszervezet. Mi, a kosárszakosztály egy nehéz versenyben próbálunk helytállni. A többi csapat picit mindig lenéz minket, mert nem rendelkezünk olyan anyagi, emberi és egyéb erõforrással, mint mások. Például a többi csapattal szemben mi nem tudunk egy helyen edzeni, mert nagyon szûkös a csarnokbeosztás. Viszont a mostani csapatban ugyanúgy megvan a fiatalos lelkesedés, mint ami bennünk megvolt 28-30 éve, s emiatt az elmúlt éveket sikerrel zártuk. Nálunk most sem jellemzõ, mint esetleg más profi csapatoknál, hogy a játékosnak ne legyen kedve edzésre jönni. Plusz az is hozzátesz mindehhez, amirõl beszéltünk, hogy a lányok tanulnak, tehát mással is lefoglalják magukat, nem csak a kosárlabda van nekik. Más a közeg itt a BEAC-ban, ez megmaradt a múltból, s ez lehet a jövõbeli sikerünk záloga is.
Szerzõ: Gabay Balázs
Forrás: BEAC hivatalos honlap
