Csapatkapitányként az Európa-bajnokságon – interjú Dubei Debórával

Február hónap közepén lezárult a 2023-as Európa-bajnokság selejtező-sorozata. Mint ismert, a mieink hatalmas küzdelemben 74-58-ra múlták felül Romániát, amivel biztosították helyüket a kontinenstornán. Oldalunk Dubei Debórát, a magyar válogatott csapatkapitányát kérte fel, hogy értékelje a történteket.

Ugorjunk vissza egy kicsit az elejére, és beszéljünk előszőr az utolsó két selejtező-mérkőzést megelőző összetartásról. Milyen munkát végeztetek az edzőtáborban?

Azt kell, hogy mondjam, hogy elég nehézkesen indult számunkra az összetartás, ugyanis még szinte minden játékosnak voltak klubbal kapcsolatos kötelezettségei – Euroliga, Európa Kupa, magyar bajnoki mérkőzések stb. Így tehát az első napon még csak hatan edzettünk, majd az azt követő napokban egészültünk ki nagyjából, amikor már rendes csapatedzéseket is tudtunk tartani. Ezek az edzések ilyenkor általában mindig arról szólnak, hogy a figurákat felelevenítjük, hogy összeszokjon újból a csapat. Nyílván rengeteg idő nem állt rendelkezésünkre, így tehát nem is vesztegettük az időt, a fontosabb dolgokra koncentráltunk, mint például a csapat alapvédekezése, illetve persze készültünk az ellenfelekre, akik Izland és Románia csapatai voltak.

Azt gondolom, hogy mindent egybevéve egyébként egy jó felkészülést zártunk. Minden gördülékenyen zajlott, mindenki felkészülten, és koncentráltan érkezett, – hiszen tudtuk mi forog kockán – úgyhogy tényleg le a kalappal a lányok előtt!

Akkor térjünk is át az Európa-bajnokság selejtező-mérkőzéseire. Értékeld kérlek a csapatotok teljesítményeit ezen a két találkozón. Kezdjük az Izland ellen összecsapással.

Az Izland elleni mérkőzést elég döcögősen indítottuk. Azt azért zárójelben megjegyzem, hogy ezek az első meccsek mindig hektikusak valamilyen szinten, hiszen új a pálya, rég nem játszott együtt a csapat stb., rengeteg dolgot meg kell tehát szokni, ami persze időbe telik. Ez Izland ellen sem volt másként, s elég nehézkesen indítottunk. Egyfajta nyomás is volt a csapaton, hiszen tudtuk, hogy minél több ponttal kell nyernünk, ha fenn akarjuk tartani a kijutás esélyét, ez pedig abszolút érződött, főleg az első félidős játékunkon. Egyáltalán nem úgy sikerültek a dolgok, ahogy azt elterveztük és szerettük volna, plusz még egy kellemetlen ellenfélről is volt szó, akik ellen mindig nehezebb játszani. Az izlandi válogatott ugyanis egy elképesztően harcos csapat, nagyon akarnak a pályán, tudásban viszont azt gondolom, hogy nem igazán vannak azon a szinten, mint mi. Amikor pedig ez kellőképpen realizálódott bennünk, – azaz körülbelül a második félidőre – és sikerült rendezni a sorainkat, tempót váltottunk, ezt az ellenfél már nem tudta tartani. A mérkőzés végére szerintem abszolút kirajzolódott a két válogatott közti szintkülönbség, azért is sikerült ilyen magabiztosan nyerni.

Aztán pedig jöttek a románok.

Így van! Izland után következett a románok elleni mérkőzés, ami viszont számomra egy rejtély, hogy hogy sikerült ilyenre. Második meccsről beszélünk, tehát az első találkozó “kifogásai” már nem aktuálisak, ezen kívül pedig én teljesen azt gondoltam, hogy a románok játékstílusa jobban fekszik majd nekünk. Szerkezetileg ugyanis jobban hasonlítanak hozzánk, van magasemberük, egy klasszik irányítójuk, külső posztos játékosok stb. Még azt mondanám, hogy viszonylag jól is kezdtük a mérkőzést, bár nem hiba nélkül, de egész elfogadhatóan, aztán a második negyed tájékán mintha megállt volna a tudomány. Kicsit frusztráltak lettünk, egyre több hibát vétettünk, nem mentek be a közeli dobásaink sem, és még sorolhatnám. A románok erre reagálva, felajánlották a kinti dobásokat, ami szerintem minket végképp összezavart. Átmentünk rohanásba, ami ránk nem igazán jellemző, ez a játékstílus pedig inkább az ellenfélnek kedvezett. Ezért is volt az elején még szorosabb a meccs, de hozzáteszem, egy pillanatra sem fordult meg a fejünkben, hogy kikaphatunk! Végig éreztük, hogy nyerni fogunk, a kérdés csak az volt, hogy mennyivel.

A csapat teljesítményéről áttérve egy kicsit az egyénire. Mind a két találkozón kiválóan szerepeltél, míg Izland ellen bő 22 perc alatt 12 pontot dobtál és 4 lepattanót szedtél, addig a románok ellen majdnem 29 percet töltöttél pályán és 18 ponttal, 8 lepattanóval, illetve 5 gólpasszal zártál. Voltak egyenlegkitűzött céljaid a selejtező-meccsek előtt?

Előszőr is azzal kezdeném, hogy nagyon jó volt ismét Miskolcon játszani – Miskolcot szülővárosomnak tekintem, hiszen mégiscsak ott nőttem fel. Az ottani közönség előtt hihetetlen érzés kosárlabdázni, pláne, amikor neked szurkolnak (mondta Debóra nevetve). Rátérve a kérdésre, konkrét célt nem igazán tűztem ki magam elé. Szerettem volna a tudásom legjavát nyújtani, és minél jobban teljesíteni, hiszen tudtam, hogy valakinek a hátára kell vennie a csapatot, ugyanis az ilyen szintű mérkőzéseken mindig kellenek a jó teljesítmények. Most hál’ égnek azt tudom mondani, hogy nekem egész jól jött ki a lépés. Jól mentek a dobásaim a meccseken, de ezen felül azt éreztem, hogy harcolok a pályán, illetve ami a legfontosabb, hogy valamilyen szinten példát tudtam mutatni a társaimnak. Csapatkapitányként ugyanis azt gondolom, hogy ez a kötelező. Így tehát, ha már kitűzött célokról beszélünk, akkor ezt vehetjük annak, az pedig már csak hab a tortán, hogy mindezt úgy sikerült elérni, hogy még ki is jutottunk az Európa-bajnokságra. Nagyon boldog vagyok!

El is hiszem, hiszen ez egy hatalmas dicsőség, amiért gratulálok! Csapatkapitányként, mit jelent számodra ez a kijutás?

Köszönjük! Ez a kijutás egy hihetetlen büszkeség a számomra, és elképesztő öröm. Tényleg csak azt tudom mondani, hogy nagyon örülök, hogy ezt sikerült elérnünk, főleg ezzel a csapattal. Nagyon jó társaságunk van, már nagyon régóta ismerjük egymást, ami szerintem a játékunkon is meglátszódik. Ezért is nagyon különleges ez a kvalifikáció. Szinte ugyanazzal a csapattal sikerült kijutni az Európa-bajnokságra, mint amelyikkel az utánpótlás eredményeket is elértük. Lépésről-lépésre haladunk, de szépen lassan bebizonyítjuk, hogy ez a társaság, ez a generáció felnőtt mezőnyben is képes nagy dolgokra, nem csak utánpótlás szinten.

Ezen kívül viszont be kell valljam, annak is örülök, hogy nekem is sikerült jól teljesítenem. Rég éreztem ugyanis ennyire magabiztosnak magamat a pályán, illetve az volt a legjobb az egészben, hogy élveztem az játékot. Sokan egy idő után elfelejtik, hogy pontosan ezért csináljuk, mert szeretjük a kosárlabdát. Most tehát visszajött ez a régi ‘feeling’, ami nálam leginkább az utánpótlás évekre volt jellemző.

Lezárva a válogatott témakört, áttérnék a Magyar Kupa negyeddöntőre, amit csütörtökön játszottatok a Vasas Akadémia csapata ellen. Hogy készültetek a Győrrel erre a találkozóra? Időszűkében tudtatok rendes csapatmunkát végezni?

Ahogy te is mondtad, nem állt sok idő a rendelkezésünkre – ha az emlékezetem nem csal, mindösszesen két napunk volt csapatszinten készülni. A preparáció viszont tulajdonképpen a szokásos ritmusban zajlott, videóztunk, taktikáztunk stb. Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, hiszen a Vasasnak jóval több ideje volt felkészülni belőlünk, – a válogatott szünet alatt ugyanis őket leginkább csak a 3×3-as kötelezettségek érintették – illetve egy harcos, kellemetlen csapatról van szó, akiknek ez volt az egyetlen esélyük, hogy négyes döntőbe jussanak. Egy nagyon kemény csatára számítottunk.

Hogy alakult maga a mérkőzés?

Tudtuk, hogy hazai pályán jelentős előnyünk lesz, viszont tisztában voltunk azzal is, hogy ezt be kell bizonyítanunk. Az első félidőben rengeteg pontot kaptunk, a védekezésünk egyáltalán nem volt a helyén, amivel abszolút nem voltam megelégedve, és egyébként a vezetőedzőnk, Cziczás László sem. A fordulópont a mi esetünkben is a második félidő volt, amikor a Vasas is drasztikusan elkezdett fáradni, illetve mi is jóval magabiztosabban teljesítettünk. Összességében, támadásban könnyebb kosarakat dobtunk, ami nagyobb lendületet adott az egész csapatnak, védekezésben pedig  koncentráltabbak voltunk, ennek köszönhetően pedig a végén egy magabiztos győzelmet tudtunk aratni. Mondanom sem kell, ez szintén egy újabb dicsőségnek számít, hiszen ezzel sikerült bejutnunk a Magyar Kupa négyes döntőjébe, ami mostmár négy éve nem sikerült a Győrnek. Most viszont ‘megtört a jég’, és mi is utazhatunk Sopronba, aminek hihetetlenül örülünk!

Érezted a negyeddöntőben a válogatott megmérettetések utóhatását? Mennyire voltál fáradt a Vasas elleni mérkőzésen?

Valamilyen szinten természetesen fáradt voltam, de ami talán nehézkesebb volt, hogy ilyenkor mindig a lehető leggyorsabban meg kell találni az átállást egy teljesen más szerepkörbe. Mindig nehezebb visszarázódni ebbe a bajnoki kerékvágásba, de azt gondolom, hogy egész jól sikerült. Viszont, nem is ez a fontos, hanem, hogy meg lett a győzelem, illetve a négy közé jutás.