:
:
Lezárult a berlini világbajnokság. Sorozatban ötödik alkalommal USA állhatott a dobogó legfelső fokára, míg őket három európai gárda: Franciaország, Spanyolország és Németország követte. A magyar válogatott a 8. helyen zárt. Állandó szakértőnket, a játékosként hétszeres magyar bajnok, nyolcszoros Magyar Kupa-győztes, kétszeres Euroliga-bronzérmes, edzőként a 3×3-as válogatottal Európa-bajnok, kétszeres világbajnoki ezüstérmes Károlyi Andreát kértük értékelésre.
„Érezhetően szűkült az olló a világ élvonalát jelentő USA és Európa között, még akkor is, ha a berlini világbajnokságot végül megint az amerikaiak nyerték meg. Ha levesszük az Egyesült Államok keretét, harminckilenc WNBA-játékos lépett pályára a tornán, és ez a jelenlét óriási hatással van a mezőnyre: hozzák magukkal a kint játszók a válogatottjaikhoz azt a ritmust, sebességet és közeget, amit a tengerentúlon tapasztalnak. Nemcsak a fizikális különbségekről van szó, hanem arról a mentalitásról, amiben kint szocializálódnak, a telt házas arénáktól kezdve a mérkőzések előtti kötelező médiaszereplésekig. Azon túl természetesen, hogy tudatos építkezés jellemzi a francia kosárlabdát, nyolc WNBA játékossal ennek is köszönhetően tudtak például olyan elképesztő első félidőt produkálni az amerikaiak ellen a döntőben. Ha a fordulás után kicsit el is csúsztak a cserék és a rotáció, szerintem Gabby Williams-t sokat ültették és Marine Johannes-nek bár érezhetően nem ment a dobás, mégis sokat volt a pályán, versenyképesebbek mint korábban.
Ugyanez a stabilitás és merítés látszik a bronzérmes spanyoloknál is: náluk az utánpótlás-nevelés évtizedek óta futószalagon szállítja az érett, vagány tehetségeket, a 2006-os születésű fiataljaik gond nélkül húzóemberekké váltak a felnőtt mezőnyben ezen a Vb-n, miközben az olyan legendák, mint Alba Torrens, méltó módon és megbecsülve tudták átadni a stafétát. Ahogy 2024-ben Párizsban az amerikai válogatott elbírta 12. emberként Diana Taurasit, úgy a spanyol keret is hasonló helyzetben volt Torrens-szel. Ne felejtsük el, hogy ezzel párhuzamosan az 5:5-től teljesen különálló csapattal 3×3-as Eb-döntőt vívtak. A negyedik németek pedig számomra olyan szempontból jó példa, hogy erős hazai bajnokság nélkül versenyképesek, hiszen a játékosaik – bárhol szerepeljenek a világban – aktuális klubcsapatukban képesek húzóemberek lenni.
Ami a magyar válogatott nyolcadik helyét illeti, nagyon fontos a realitások talaján értékelni a látottakat. Gondolok arra, hogy egyik irányba sem szabad túlzásba esni. A torna előtt reálisan három nyerhető mérkőzésünk volt, és mind a hármat be is húztuk, megvolt a tartásunk és a fegyelmünk ezeken a kulcsmeccseken. Ugyanakkor ott van az érem másik oldala is: jó ideje tétmérkőzésen (tehát amikor az aktuális ellenfélnek is élet-halál a kimenetel) nem játszottunk európai élcsapattal. Nem látjuk tisztán, hol tartunk most a kontinens közvetlen elitjéhez képest. Erre a kérdésre a novemberben rajtoló Eb-selejtezősorozat fog választ adni, ami az előttünk álló ciklus legfontosabb erőpróbája lesz.
Ez a berlini szereplés – 28 év szünet után kijutni és bejutni a világ nyolc legjobbja közé – hatalmas dolog, és egy rendkívül szerethető, egységes közeget mutatott a magyar női kosárlabdáról. A szurkolók megmozdultak, a legtöbb meccsen csak a mieink hangját lehetett hallani a lelátóról, a média figyelt, a csapat pedig a pályán és azon kívül is abszolút pozitív benyomást keltett. A közösségi médián keresztül sorra érkeztek a tartalmak kintről, de nem éreztem soknak vagy túlzónak. Tetszik, hogy kezdjük megtalálni az arányokat.
A Vb-vel együtt megérkeztek az elvárások is. Ezt nem szabad büntetésnek vagy felesleges tehernek megélni, hanem egy olyan státusz, amiért a lányok keményen megdolgoztak: ettől a csapatból igenis elvárás kijutni az Európa-bajnokságra, ott pedig reális célnak kell lennie az olimpiai selejtezős hely elérése. Nem lesz egyszerű éppen Németországban kezdeni, de megértünk rá, hogy az is kezelhető feladat legyen.
Hiszem, hogy ezzel a szerepléssel megnőtt a válogatott presztízsének értéke és újra rangja lett a behívónak. A keret magja a legjobb korban van, a helyekért mostantól kőkemény belső versenynek kell indulnia. Akár a sérülésből visszatérőkről beszélünk (elsősorban Dombai Rékára és Varga Alízra gondolok), akár a honosított poszt jövőjéről (nagy kérdés, hogy Yvonne Turnerben benne van-e a teljes olimpiai ciklus), akár a bajnokságban feltörekvő fiatalokról (a 3×3-as Eb-n szereplő Tóth Franka előtt is nyitva állhat az ajtó), az a legfontosabb lépés, hogy valódi, éles versengés alakuljon ki a válogatottba kerülésért. Azzal, hogy lesz presztízse bekerülni, egy fokozódó egészséges rivalizálással csak nyerhetünk. Fejlődésre ösztönözhet.
Völgyi Péter szövetségi kapitány az elmúlt évaddal befejezte a DVTK A-csoportos együttesénél, az utánpótlásban fogja folytatni, így felnőtt szinten most már dedikáltan a nemzeti csapatra tud fókuszálni, figyelheti a játékosokat itthon és külföldön egyaránt. Ha a játékosok látják, hogy a teljesítmény és harc alapján lehet bekerülni a legjobb tizenkettőbe, az a napi edzésmunkát és a bajnoki mérkőzések intenzitását fel fogja húzni. A berlini szereplés megadta azt a lendületet, amit Ljubljana után talán nem sikerült maradéktalanul kihasználni; most viszont itt az alkalom, hogy erre a stabil alapra építve Magyarország hosszabb távon is megragadjon az európai elit közvetlen közelében.”
