Hirdetés
Utánpótlás

Díjjal vagy nélküle is elhivatott – Gyeőry Zsuzsával beszélgetett a BEAC honlapja



:

:

Hirdetés

Nemrégen vette át az Újbuda Kiváló Edzője díjat a BEAC Újbuda legkisebbjeit az elmúlt négy évben edző Gyeőry Zsuzsanna. Ennek apropóján egy kicsit visszatekintettek a klub honlapján a több évtizedet átölelő pályafutására – szigorúan nem az eredmények tükrében

„Most épp agárdi nyaralófelújításban vagyunk, úgyhogy unatkozni természetesen nincs időm, de ez nem is baj. Öt percre lakunk a tótól, napközben biciklivel jövünk-megyünk. Itt táborozunk majd a kicsikkel augusztusban, amikor elkezdjük a felkészülést a következő idényre.” Mert persze a munka nem állt, nem állhat meg, pláne, hogy a karanténidőszak után mindenkinek nagy volt az igénye a személyes találkozásra. „A gyerekek is és én is nagyon vártuk már, hogy újra együtt legyünk. Én többet láttam persze őket, mert – különösen a kenguruk – borzasztó lelkesen dolgoztak az otthonlét alatt is, volt, akitől napi 2-3 videó is érkezett, ők viszont engem ritkábban láthattak – de azért volt, hogy én is küldtem nekik videót, inspirációnak. Ezzel együtt is nagyon jó volt végre újra mindenkit személyesen látni.”

A félbeszakadt szezon persze őket is érintette, így a népes 2008-as korosztálytól a pályán nem sikerült elbúcsúzni, ezt utólag tették meg, a karanténidőszak után. Amikor az került szóba, mennyire nehéz ez, azt mondja: megedződött már. „Tudatosan készítem magamat ezekre az elválásokra, azért is, mert így a gyerekeknek is könnyebb. Nekem magabiztosságot kell sugallnom, el is mondom mindig a búcsúzóknak, hogy ez az élet rendje, hiszen nekik jó lesz, így fejlődnek tovább, válnak jobb és jobb játékossá. Minden korosztályban van általában 2-3 játékos, akik jobban kötődnek, akik a vége felé már sűrűn kérdezik, hogy „Zsuzsa néni, de muszáj ezt?”.
Idén különösen nehéz volt, mert egy nagyon tehetséges csoportom volt, akik tavaly is és idén is a legeredményesebb leány csapat voltak, több nemzetközi kupát is megnyertek. Nem tudtuk befejezni az évet, lett volna még egy bécsi és egy kaposvári nemzetközi tornánk és egy Gyermek Jamboree-nk. Ez a hiány fáj egy kicsit.

Azért igyekszem a pályafutásukat figyelemmel kísérni, vannak páran játékosok, vagy szülők, akikkel a civil életben is megmarad a kapcsolat, írnak, hívnak, diplomaosztóra, esküvőre.”

Megszámlálhatalanul sokan vannak, akik nála fogtak először labdát a kezükbe. A márciusban megítélt, és nemrég átadott Újbuda Kiváló Edzője díj ennek a több évtizedes munkának az elismerése. És hogy mit adott neki ez a díj?

Nem lettem több általa, ahogy kevesebb sem lennék, ha nem kaptam volna meg. Persze örültem, és van bennem egy kis büszkeség is, hogy volt olyan kollégám, akinek fontos volt, hogy ezt a díjat én kapjam meg. De igazából a gyerekek hozzáállása, a szülők visszajelzései, vagy például a Grosics Iskola korábbi elismerései, a mindennapokban többet jelentenek. A szülők közül többektől is az jött vissza, hogy de miért csak most, hiszen ők ezt már régóta tudták – ezek számítanak igazán. Ezzel együtt persze díjat kapni mindig jó érzés!

A legtöbb díj esetében az elért eredmények a mérvadóak, Zsuzsánál viszont a közösségformáló tevékenysége volt igazán hangsúlyos.  „Számomra nagyon fontos, hogy tartozom egy egyesülethez, egy közösséghez, és ezt át szeretném adni a tanítványaimnak is. Érezzék jól magukat ebben a közegben, közben sportoljanak. Persze van követelmény és elvárás, hisz minél magasabb szintre szeretném eljuttatni őket ezalatt a pár év alatt, amíg hozzám tartoznak, de ebben a fiatal korosztályban tényleg nem az eredmény számít igazán.
Bár én nagyon szeretek nyerni, és sokat rágódom még mai napig is egy vereség után, be kell látni, hogy annyi minden történhet még velük, annyi mindenné válhatnak, mire felnőnek – honnan tudjuk, hogy kiből lesz mondjuk edző, játékvezető, sportvezető, vagy akár csak egy olyan cégvezető, aki ebben az időszakban vált a sport elkötelezettjévé?
Ezt a munkát díjjal vagy anélkül is ugyanúgy szeretem, ahogy azt is, amiként formálni tudjuk a gyerekek személyiségét, ahogy például egy alapvetően megosztó játékosnál megtaláljuk azt, hogy miként tudja a csapat érdekében hasznossá tenni magát.
Az én edzőim – itt mindenképpen megjegyezném Bild Katalin nevét – elsősorban szigorral és tekintéllyel (de azért szeretettel is) neveltek, persze ettől függetlenül imádtam őket! Nekem az a célom, hogy minden hibából tanuljanak, okosodjanak, fejlődjenek a játékosok és ezt belső motivációból, önszántukból tegyék, mert szeretik ezt a sportot, ezt a közösséget, vagy jó esetben engem!

Aki ennyi ideje van a pályán, annál joggal merül fel, vajon mennyit változott ő maga, a saját személyisége, edzői filozófiája az évek alatt. Különösen, hogy a világ körülöttünk is sokat változott – a gyerekeket annyi inger éri, hogy egyre nehezebb őket bevonzani a sportba, miközben a szülők sokkal „harcosabbá váltak” a pálya mellett. „Azt gondolom, nekem is van egy gyerekszülés előtti és utáni énem edzői tekintetben. Az biztos, hogy a fiam születése után, amikor már szülői szemmel is néztem a világot, sokkal empatikusabbá váltam. Visszagondolva, 20 évesen bementem edzést tartani a 14 éves fiúknak, ők pedig szó nélkül megcsináltak mindent, amit mondtam. Sokkal merevebb, keményebb és büntetőbb voltam, mégsem kérdőjelezték meg egyetlen döntésemet sem, sőt, iszonyúan támogató közegben dolgozhattam. Eközben voltak szülők, akik rendszeresen végigülték az edzést, azért, hogy előtte-utána segítsenek a minipalánkokkal, de szó nélkül ültek, egyszer nem szóltak semmiért. Ma már sokkal aktívabbak a szülők, kérik a visszajelzést, hogy elemezzem a gyereküket, mit hogyan csinál, mit kellene máshogy, van, akiknél egyértelműen érezni, hogy nagy lehetőséget látnak a gyermekükben és elkezdik menedzselni is. Én ezzel együtt is azt mondom, inkább legyenek túlbuzgók, mint nemtörődöm szülők.  Nem vitás, hogy az edzői munka sokkal összetettebbé vált az utóbbi években, egy szövetségre épül a szülőkkel, én élvezem ezt is, és örülök, ha a pályán és az életben is viszontlátom mindazt, amiért a gyerekkel, szülővel közösen dolgoztunk.”

Fotó: ELTE-BEAC Újbuda