Hirdetés
Magyarország

„Elképesztő erő kell ahhoz az úthoz, amin a BEAC jár”



:

:

Fotó: Girgász Péter / E.ON ELTE BEAC

Hirdetés

12 év után, szombaton, újra NBI-es csapat kispadjára ül az E.ON ELTE BEAC vezetőedzője, Mészárosné Kovács Andrea, aki nem maga, sokkal inkább a csapat miatt izgul a nyitótalálkozó előtt. A csapat nincs kész, de látják az utat, amit járni szeretnének, és a legfontosabb elvárás, hogy mindenki a maximumát akarja elérni minden egyes találkozón. Utánpótlásról, győztes karakterről és „Andi néniről” is kérdezte az klub honlapja.

Írta: Borsodi Ágnes

– Aki ebben a szakmában dolgozik és mozog, ismerte az alaptézist: Mészárosné Kovács Andrea és Szeged elválaszthatatlanok egymástól. Most mégis itt, Budapesten beszélgetünk veled, mint a BEAC NBI-es csapatának vezetőedzője és a BEAC Újbuda Kosárlabda Akadémia szakmai vezetője. Mi változott? Mi hozott el Szegedről és hozott épp hozzánk?

– Én rendületlenül hittem abban, hogy Szegeden ismét magas szintű kosárlabda lesz. Való igaz, abszolút elkötelezett voltam Szeged mellett, nagyon sokáig kitartottam, de egy ideje már körvonalazódott, hogy a nagy tervekből nem lesz semmi. Miután éveken át minden megkeresésre nemet mondtam, érthető módon, egy idő után már nem is nagyon csörgött a telefonom ilyen ügyben. Aztán idén tavasszal jött a BEAC megkeresése, Szegeden pedig nem volt tovább miben reménykedni. Mondhatom, hogy jókor találkozott a két fél szándéka.

– Téged hosszú évek óta úgy ismerhetünk, mint a magyar utánpótlás egyik meghatározó alakját. Ezek szerint mégis volt egy hiányérzet benned, hogy nincs NBI-es kifutás a klubnál, ahol dolgoztál?

– Nagyon szeretem a fiatalokat, nagyon szeretem látni azt a folyamatot, ahogy eljutnak az U12-től kezdve az U14-en át az U16-os válogatottig, majd követni a további fejlődésüket. Ha csak az itteni csapatra gondolok, előttem van a 15 éves Barbi, Franka, ahogy először a kezem alá kerültek, a megszeppent arcuk, amikor megérkeztek a válogatottba, most pedig mindketten már az A csoportban is jegyzett játékosnak mondhatják magukat. Ez egy nagyon motiváló dolog.

Szegeden jó zárás volt, hogy az U14-es korosztállyal aranyérmet tudtunk nyerni, de erre már nem tudtam valódi kihívásként tekinteni. A korábbi A csoportos megkereséseknél mindig kicsit visszakoztam, annak ellenére, hogy én Szegedre anno pont NBI-es kispadra kerültem először. Utána, bár kétszer is kivívtuk a jogot, hogy az élvonalban játszunk, a klub nem tudta vállalni a legmagasabb osztályt. Azt látni kell, hogy egy olyan klubnak, amelyik nem tud felmutatni A csoportos csapatot, teljesen más a vonzereje, más a minőség, a motiváció. Bele lehet süppedni ezáltal egy kicsit a kényelmesbe – na, és ez én pont nem vagyok. Hamarabb kellett volna ezt észlelnem magamon, ezt egy kicsit bánom, ugyanakkor abban a tekintetben mégsem, hogy voltak ebben a szegedi serdülő generációban olyan tehetséges gyerekek, akiket nem akartunk elengedni és örülök, hogy velük ezt a sikert még együtt tudtuk megélni. Viszont a váltás elkerülhetetlen volt, mert egy idő után az ember magát sem áldozhatja be örökké.

Fotó: Girgász Péter / E.ON ELTE BEAC

– Azon túl, hogy az NBI-es csapat vezetőedzőjeként köszönhetünk téged, az akadémia szakmai munkájának irányításáért is te felelsz. Mennyire volt számodra fontos, hogy az egész rendszer úgymond a te felügyeleted alatt működjön?

– Amikor a vezetés megkeresett, mindkét pozíciót együtt ajánlották fel, és nekem tényleg szívem csücske az utánpótlás, minden eszközzel harcolok is a magyar utánpótlásért. Most, ebben a pillanatban azt érzem, hogy a két feladat együtt kicsit sok, nem tudok annyi segítséget nyújtani az edzőknek, ami egy idény kezdetekor szükséges lenne. Azt látom viszont, hogy a BEAC-os edzők nagyon agilisek, vannak terveik, nagyon szeretnének előre lépni, motiváltak, és elindultunk egy úton, amit szeretnénk követni. Bízom benne, hogy egyre többet tudok az ő közegükben is részt venni, támogatni és segíteni. Külön öröm, hogy a fiatal, pályakezdő edzők is jönnek folyamatosan, érdeklődnek, kérdeznek, kérik, hogy mondjak véleményt, mi az, amit látok, de gyakorlatilag mindenkitől, egytől egyig, nyitott hozzáállást tapasztaltam. Én abszolút pozitív vagyok, hogy lesz eredmény, és azt látom, hogy vannak szép számmal ügyes és tehetséges gyerekek a klub kötelékében.

– Azt nyilvánvalóan látjuk, tudjuk, hogy az A csoportos szereplésünk hosszútávú kulcsa, hogy a saját utánpótlásunkból minél többen érjenek fel az NBI-es csapat szintjére.

– Ezt a lehetőséget a jövőben is mindenképpen biztosítani szeretnénk. Nagyon nagy dolog, hogy a BEAC-nak nem „csak” NBI-es csapata van, hanem van két amatőr csapata, és az utánpótlásban is van több együttes minden korosztályban. Ez biztosítja azt, hogy minden játékos megtalálhassa azt a kihívást, azt az ingert, ami az ő további fejlődéséhez szükséges.

– Kanyarodjunk rá az NBI-re. Szombaton, 12 év után, újra NBI-es kispadon fogsz tétmeccsen ülni. Milyen érzésekkel várod a nyitómérkőzést?

– Megmondom őszintén, az foglalkoztat elsősorban, hogy a csapat mit fog tudni nyújtani. Őértük izgulok, nem magam miatt. Erős hátránynak érzem, hogy egész augusztusban az U16-os válogatottal voltam, miközben egy pillanatig sem szeretném kisebbíteni Nusi és Bia érdemeit, akik elképesztő mennyiségű munkát végeztek el a lányokkal ezalatt az idő alatt. Ezzel együtt időben egy kicsit el vagyunk csúszva. Az elején tartunk az útnak, kevés edzőmeccset játszottunk, és nem is mindegyik volt A csoportos erősségű ellenfelekkel szemben. Ettől függetlenül bízom abban, hogy a játékosok hisznek a kitűzött célunk elérésében, és ez lesz az elsődleges. Tudjuk, hogy nem fogunk bajnokságot nyerni, de az utat elkezdtük, látjuk azt, hogy merre tartunk.

– Te is utaltál arra, hogy felemás felkészülésen vagyunk túl: nagyon korán, augusztus elején elkezdődött, de te csak augusztus végén csatlakoztál. Mit tudott a csapat elvégezni nélküled és mi változott, amikor megérkeztél?

– Nagyon nagy előrelépés volt, hogy (Laklóth) Annát, mint erőnléti edzőt is tudjuk alkalmazni, és hatalmas dolognak tartom azt is, hogy Lukasz (Trzaskoma) a mi stábunkat erősíti, egyengetve a csapat kondicionális felkészítését. A jelenléte sokat jelent a lányoknak, és nekünk, edzőknek is, nagyon jó iránymutatásokat kapunk, folyamatosan tanulunk. Az első hónapban a fizikális felkészítésen volt a hangsúly. Sajnos sok játékos szó szerint értelmezte a nyári szünetet, ami egy NBI-es játékos életébe már nem fér bele. Két hétnél több időre nem lehet leállni, ez is egy tanulási folyamat. A fokozatosságra éppen ezért nagyon figyelt a stáb, látjuk is, hogy a lányok miként léptek előre fizikálisan az alapozás kezdete óta. Mivel a tavalyi év meghatározó játékosai távoztak, új csapatot kellett verbuválni, és elkezdeni építkezni. Ugyanakkor nem szeretnék ezzel az építkezéssel takarózni, tesszük a dolgunkat és a maximálisat szeretnénk kihozni ebből a csapatból.

– Mit álmodtál meg ennek a csapatnak, mi az, amit az általad vezetett BEAC képvisel a pályán?

– Mindenki a saját maga szintjének a legmagasabb fokát akarja minden mérkőzésen elérni. Ha ez egyénileg megtörténik, akkor biztos, hogy a csapat is profitál belőle. Ez nem azt jelenti, hogy egyéni játékot szeretnék! Bőven kell még tanulnunk, azért is, mert sokan még nem hisznek igazán magukban. Valóban, ők talán nem a top játékosok az A csoportban, ettől függetlenül, én azt gondolom, hogy mindenkiben van olyan potenciál és lehetőség, hogy a saját szintje fölé lépjen, és csak rajtuk múlik, hogy mekkora lépést tudnak tenni.

– Négy erős ellenféllel kezdünk, ami abban a tekintetben lehet pozitív, hogy nem kell rögtön a nyitófordulóra csúcsformában lenni, ugyanakkor könnyen előfordulhat, hogy nagyobb pofonokat kapunk majd. Hogyan lehet ezt a helyzetet kezelni és mire lehet ezeket a mérkőzéseket jól felhasználni?

– Azt gondolom, elképesztő erő szükséges ahhoz, amit a BEAC eddig is csinált, és nagyon kevés edző tudta volna ezt olyan színvonalon csinálni, ahogy azt Bubu tette itt hosszú időn át. Nagyon sok mérkőzést elveszített a csapat az elmúlt években, és mégis, olyan szinten kellett tartani lelkileg a játékosokat, hogy azokat a kulcsmérkőzéseket, amiket megnyertek az elmúlt években – köztük nem egy meglepetésgyőzelmet is aratva – azokat meg tudják nyerni. Ehhez nagyon nagy erő kell vezetői szinten és a játékosok szintjén is. Nekünk most az a cél, hogy tanuljunk. Ez a négy mérkőzés meg fogja nekünk mutatni, hogy mi az, amiben javulnunk kell. Három hét sok időnek tűnik, de arra azért kevés, hogy minden hibát egyből korrigálni tudjunk, de abban biztos vagyok, hogy előremutató mérkőzések lesznek. Ezzel együtt, szeretném jelezni, hogy ez nem azt jelenti, hogy mindenkitől ki szeretnénk kapni! Minden meccs más, minden meccsnek van egy adott lehetősége, azzal vagy tudunk élni, vagy nem.

Fotó: Girgász Péter / E.ON ELTE BEAC

– Azt már sokaktól hallottam, hogy győztes karakter vagy…

– Veszíteni nem jó, győzni viszont igen. A győztes karakter amúgy érdekes dolog, azt sokszor természetesnek vesszük, ha sikerül valami, és a magyar amúgy is az a fajta, hogy a vereségekből kell tanulni. Én szeretném, ha megtanulnánk ünnepelni, jó lenne minél többet, de kell, hogy részsikereknek is tudjunk örülni. Ez most maszlagnak tűnik, de a játékosoknak kell elhitetniük magukkal, hogy a maximális fokon akarjanak teljesíteni.

– Vagyis mondhatjuk: a legfontosabb elvárás, hogy mindenki hozza ki magából a maximumot.

– Abszolút. És tisztában vagyok vele, hogy ez nem mindig sikerül, mert nem vagyunk gépek, de azt szeretném, hogy a mérkőzés után senki ne mondja azt, hogy még egy labdáért el tudott volna futni, vagy még egy lepattanót meg tudott volna szerezni, mert akkor nem teljesítettük az elvárást.

– Hol tart a csapat a közösséggé formálódás útján? Volt ugye egy mag, akik a tavalyi csapatból maradtak és jöttek sokan újak, akik számára te voltál a hívó szó. Összeértek már ők egy közösséggé?

– Én úgy érzem, ezzel egyáltalán nincs probléma. Egyre szebben kirajzolódik a két légiós, Ana és Morgan szerepe is, ahogy csiszolódik a csapat. Van harc, ami jó, én szeretnék többet látni ebből edzésen, mert még mindig „túl jó gyerekek vagyunk”. Barátkoznunk kell azzal, hogy attól még jó emberek lehetünk és vagyunk is, hogy edzésen nagyjából leszedjük egymásról a mezt is. Most elérte a csapat fáradtsági szintje azt a mértéket, hogy egy kicsit visszacsúsztunk ebben harcban, ahogy ez várható is volt, de azt is látjuk már, hogy ahogy egy-egy kisebb pihenő után visszatérnek a lányok, sokkal robbanékonyabbak, harapósabbak. Ez a jó út. Amit még szeretnék elérni, hogy ne nekem, kívülről kelljen beletennem az energiám 60-70 százalékát abba, hogy úgy védekezzünk, 40 percen át, ahogy én azt szeretném. Ez nekünk egy nagyon fontos része lesz a mérkőzéseinknek, hogy hány percen át tudunk maximális intenzitással és koncentráltsággal védekezni.

– A lányokkal beszélgetve, konzekvensen Andi néniként emlegetnek. Amikor kérdeztem, hogy ez mindig így marad-e, Franka azt mondta, van egy ígéreted, hogy győztes meccs után erre visszatértek. Így lesz?

– Valóban ezt mondtam, de volt egy szigorúbb feltételem is, miszerint győztes meccsen 30 pontot kell dobnia annak, aki tegezni szeretne. A győztes meccs önmagában nem szabad, hogy kihívás legyen! De, hogy legyen tét: mondjuk azt, hogy egy igazi meglepetésgyőzelem után az egész csapattal megiszom a pertut!

Fotó: Girgász Péter / E.ON ELTE BEAC

Hirdetés