Fegyelem nélkül nem lehet ezt a sportot űzni – interjú Áron Balázsnéval

A Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége (MKOSZ) Életműdíjjal ismerte el Áron Balázsné munkáját. A Soproni Darazsak Sportakadémia edzőjével a szakmai hitvallásáról, pályafutásának fontos fordulópontjairól és a változó idők változó kihívásairól beszélgettünk.

Gratulálok az életműdíjhoz! Milyen érzésekkel fogadta az elismerést?

Köszönöm! Óriási megtiszteltetés! Nem számítottam arra, hogy ilyen díjat kapok. Nem titok, hogy azok a napok egy kicsit kaotikusak voltak. Megváltozott az elérhetőségem és nem kaptam meg a meghívót, így nem is tudtam erről az elismerésről. Egy korábbi munkaadóm hívott fel az MKOSZ küldöttgyülésről és hiányolt az ünnepségről. Innen tudtam meg, hogy díjazott vagyok.

Ezt a telefont éppen edzés előtt kaptam. Lementem megtartani az edzést és kérdezte a kollégám, hogy mi történt. Akkor még kavarogtak bennem az érzések, egyrészt boldog voltam, de a hiányérzet is ott volt, hogy ezt miért nem személyesen veszem át. Amikor estére már egy kicsit lehiggadtam, onnantól egyértelműen a boldogság kerekedett felül. Rengeteget dolgoztam a pályafutásom során és nagyon jó érzés, hogy ezt elismerték.

Egy tartalmas játékospályafutás után vágott bele az edzői életbe. Mi szólt ezen pálya mellett és milyen hitvallás szerint dolgozik?

Egészen pontosan 21 évig kosárlabdáztam Diósgyőrben. Már a pályafutásom vége előtt felmerült bennem az edzősködés. Mindig is szerettem magamban összerakni a csapatot, de ugyanígy érdekelt az utánpótlás működése is. Dolgozott bennem a tenni akarás. Jelentkeztem a TF edzőire és ahogy abbahagytam a játékos pályafutásomat, egyből megkaptam a lehetőséget Diósgyőrben.

Bárhol dolgoztam, bármit csináltam, mindig kikötésem volt, hogy az utánpótlásban is szerepet vállalják. Úgy érzem, hogy ott tudok kiteljesedni. Mondták, hogy szigorú vagyok, de nekem a hitvallásom, hogy fegyelem és szigor nélkül nem lehet ezt a sportot űzni. Ha a pályán kívül nem tartjuk be a szabályokat, akkor a pályán sem fogjuk. Ezt képviselem mind a mai napig.

Mi az értékesebb visszajelzés? Egy-egy kiemelkedő eredmény a pályán vagy egy – akár a civil életből – visszatekintő egykori játékosának elismerő szavai?

Nem tennék különbséget a kettő között. Amikor pozitív visszajelzések érkeznek, az mindig rettentő jó érzés. Sok olyan tanítványom van, akik a sportágban maradtak és az ország különböző pontjain akár hasonló pozícióban, tehát utánpólás edzőként dolgoznak. Amikor olyan üzenetet kapok, hogy „Kati nélkül nem sikerült volna!” – az hatalmas löketet ad.

Nyilván ennek a szakmának is része, hogy vannak olyan periódusok, amikor nem a várakozások szerint sikerülnek a dolgok, esetleg egy-egy játékossal nem találom a közös hangot. Ugyanakkor mindenkivel képes vagyok egyformán dolgozni és teljesítménye alapján mérni.

Mindig csapatban gondolkoztam és azért nem számítottam ilyen elismerésre, mert nekem kevesebb válogatott játékosom volt. Szokták mondani, hogy a munkát például a kinevelt válogatottak száma minősíti. Nekem belőlük kevesebb lett, viszont NB1-es játékosból jóval több, akik szerte az országban megállták a helyüket. Csapatként mindig az élmezőnybe tartoztunk és ez ebből a szempontból ez számomra bőven elegendő volt. Sokat dolgoztam, szerettek a lányok edzésre járni és ez megadta a kellő pluszt a munkához.

Miben látja a hosszú edzői pályafutás titkát, hiszen az évtizedek alatt óriásit változott a világ?

Napi szinten szembesülök ezzel. Nyilván nagyon más volt a kosárlabda, amikor én játszottam és más volt akkor is, amikor edzősködni kezdtem. A játék szeretete viszont nem változott és ez megjelenik a munkámban is. Az, hogy mind a mai napig szeretek edzést tartani, arra felkészülni, teremti meg az alapját annak, hogy képes vagyok tartani a lépést. Ettől függetlenül változnak a gyerekek, a szülők, a játék és ehhez alkalmazkodni kell. Ha nem tudnék, akkor már régen nem csinálnám.

Akárhol dolgoztam, mindenhol követtem a kollégáim munkáját, legyen szó fiatalabbakról, idősebbekről, figyeltem az edzésekeit és próbáltam tanulni valamit. Úgy érzem, hogy rendre sikerült is az újdonságokat befogadni, beépíteni a munkámba és ha szeretném folytatni, akkor ezt meg kell tenni a jövőben is. Kitágult a világ, a gyerekek megtartásához, a játék megszerettetéséhez óriási energiák kellenek.

Térjünk át az eredményekre. Mik voltak pályafutása legfontosabb fordulópontjai?

Játékosként minden szuper volt, tettem a dolgomat, élveztem a játékot. Ahogy említettem korábban, ez 21 éves pályafutásban mutatkozott meg. Edzőként a kezdeti időszakban elsősorban tanulnom kellett. Király Sándor másodedzőjeként dolgoztam Diósgyőrben, bajnoki döntőt játszottunk, Magyar Kupát nyertünk, nagy sikereket éltünk meg a felnőtt csapatnál. Az utánpótlásban közben pedig két együttest vittem ezzel párhuzamosan. Az első igazán nagy fordulat Király Sándor távozása után jött, amikor egyik óráról a másikra a felnőtt csapat vezetőedzője lettem.

Óriási kihívást jelentett, nem szerepelt a céljaim között a felnőtt vezetőedzőség, a helyzet szülte azt a szituációt. Azzal nehéz pár év kezdődött, mely során hellyel-közzel sikerült megállni a helyemet az akkor még nagyon férfias pályán. Diósgyőrt mindig is eredménycentrikusság jellemezte. Akkor párhuzamosan a junior csapattal a B-csoportban szerepeltünk és a kettő jól kiegészítette egymást. Ami az egyik vonalon nem sikerült, az a másikon igen. Azt követte a debreceni lehetőség, ami abból adódott, hogy a Diósgyőrből való távozásunk után folytattam azokkal a lányokkal, akiknek erre lehetőségük volt.

Ezt követően viszont visszatért Miskolcra és 2002-2013 között egy olyan időszak következett, amikor háromszor az év edzőjének választották.

Amikor visszakerültem Diósgyőrbe, akkor a sportiskolában dolgoztam és azt nagyon szerettem. Valóban sok elismerést hozott az az időszak, de annak is vége lett. Ceglédre úgy mentem, hogy az utánpótlás mellett a felnőtt csapat munkáját is segítenem kellett. Cziczás Lászlóval szép sikereket értünk el. Az megint egy emlékezetes szakasza így a pályafutásomnak.

Ceglédről Nyíregyházára kerültem és először dolgoztam olyan helyzetben, hogy egy feladatra koncentrálhattam. A serdülő-kadett korosztállyal – ez a kedvenc korosztályom – eredményes munkát végeztünk. A családom viszont, akiknek sokat köszönhetek és mindig megteremtették a hátteret, Sopronba költözött. Vágytam arra, hogy együtt legyünk és így mi is a költözés mellett döntöttünk. Nem feltétlenül volt már tervben az edzősködés, de megkaptam a lehetőséget itt Sopronban és éltem vele. Őszintén szólva nem bántam meg. Jól érzem magam!

A sportakadémiai lét már egy nagyon más a világ.

Tartottam is tőle… Ezt nem tagadom. Érdekes ez a helyzet, mert a soproni kosárlabdát én kívülről nagyon jó közegnek tartottam, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer részese leszek. Arra pedig végképp nem, hogy ennyi jó élménnyel párosul a közös munka.

Minden korosztályban kipróbálta magát edzőként. Említette, hogy a serdülő és a kadett a kedvence. Miben látja ennek az okát? Emberi oldalról ez egy komoly kihívásokat tartogató életszakasz.

Mindent volt alkalmam megtapasztalni, a gyerek csoportoktól a felnőttig. Többször elkezdtem az elejétől. A diósgyőri gyakorlat ugyanis az volt, hogy a kezdetektől a végéig elkísért egy edző egy generációt. A kicsiknél még az a cél, hogy fejlődjenek ugyan, de elsősorban szeressék meg a sportágat. Mire feljebb lépünk, ott már döntést kell hozni arról is, hogy ki milyen szinten szeretne kosarazni. Eközben a munka során már veszik a humort vagy például elfogadják, ha szigorúbb vagyok, kiabálok. Tudomásul veszik, hogy azt nem haragból teszem, hanem szeretném jobbá tenni a játékát.

Ebben a korban már el tudják mondani, hogy mi a problémájuk, miben várnak segítséget és tudunk közösen dolgozni azok megoldásán. Utólag gyakran jönnek visszajelzések, hogy „Kati néni, akkor nem hittük, de igaza volt!”… Az említett korosztályban már technikailag megvannak az alapok, a taktikai elemek jobban beépíthetőek. Kiteljesedik az edzésmunka, jobban visszakapom a napi szinten gyakoroltak. Talán így tudnám összefoglalni, hogy miért ezen életszakasz fogott meg a legjobban. Kedvelem és jól érzem magam ilyen közösségben.

Az utolsó mondat a kulcs.

Ez egyértelmű. Az egy sokszor hangoztatott gondolat, hogy azt kell csinálni, amit szeretünk. Ez nálam teljesen megvalósult. Legalább annyit voltam kosárlabda pályán, mint odahaza. A családom, akiknek ezúton is köszönöm a segítséget, biztosították a támogató közeget. Elfogadták a munkámat és nélkülük ezt nem tudtam volna elérni.