Fontos látni a fejlődési területeket, de a péntek estétől szombat délutánig mentálisan megtett út elismerésre méltó – Károlyi Andreával elemeztünk

A berlini világbajnokságon a csoportkör hétfői zárását már biztos továbbjutóként várja a magyar válogatott. A franciák elleni vereségről és Nigéria legyőzéséról állandó szakértőnket, a játékosként hétszeres magyar bajnok, nyolcszoros Magyar Kupa-győztes, kétszeres Euroliga-bronzérmes, edzőként a 3×3-as válogatottal Európa-bajnok, kétszeres világbajnoki ezüstérmes Károlyi Andreát kérdeztük.

„Az első két napot nézve nagy kontraszt látható, de jobban belegondolva érthetővé válik, mi zajlott le péntekről szombatra. A franciák elleni 46 pontos pofon után joggal több volt a kritikus hang, még akkor is, ha reálisan nézve ezt a francia csapatot két hétig játszva sem tudnánk megverni. A különbségből legalább 20 pontot annak tudok be, hogy Iványi Dalmát leszámítva mind a játékosoknak, mind a stábtagoknak, mind a csapatot kísérőknek ez az első felnőtt világbajnoksága.

28 év után vagyunk itt újra. 1998-ban mi is újoncként éltük meg ezt egy jóval fiatalabb csapattal, de akkor sikerült megszorongatni még a címvédőt is. Hogy most az aktuális olimpiai ezüstérmes ellen nem tudtunk kialakítani szorosabb eredményt, az elmúlt 28 év élményeinek tudom be. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen sportági kultúrában szocializálódsz. Egy francia játékos a topcsapataival abban nőtt fel az elmúlt három évtizedben, hogy ők a világ és Európa közvetlen elitjének a része, nálunk viszont érezhető egy gát.

Amikor a meccs előtt a himnusz alatt azt látod, hogy zokog a játékosod, az jól mutatja a megilletődöttséget, miközben a másik oldalon azt vallják, hogy „itt a világbajnokság, gyerünk, csináljuk, menjünk ez éremért”. Egy topcsapat ezt a különbséget azonnal megérzi, és rögtön rátesz 20 pontot, ahogy láthattuk is pénteken.

Innen kellett felállni szombat délutánra, és az, hogy a csapat ebből az állapotból kevesebb mint egy nap alatt át tudott fordulni oda, hogy Nigéria ellen így játsszon és győzzön, számomra az oly’ sokat emlegetett mentális fejlődés bizonyítéka. Lehet arról vitatkozni, hogy Nigéria milyen formában érkezett Berlinbe és hol tart a legjobbjához képest, de mégiscsak egy olimpiai negyeddöntős, Afrika-bajnok gárdáról beszélünk. Az látható, hogy a kinti dobásaik, amiben rettenetesen bíztak, nem estek be sem ellenünk, sem a pénteki meccsükön. Ezzel együtt élni kellett a lehetőséggel, és a lányok éltek is vele.  Amikor vezettünk tíz ponttal, majd három pontra feljöttek, én teljesen nyugodt voltam a rádióban. Valahogy érezni lehetett, hogy meglesz.

Végigdolgozták a meccset a magyar lányok, és óriási dolog, hogy a kulcspillanatokban megvoltak a vezérek: Juhász Dorka és Takács-Kiss Virág domináltak a palánk alatt. Virágnál már a tavalyi szezonban látszott, hogy a salamancai szerződés óriási döntés volt a karrierjében, rengeteget lépett előre, és képes vezérré előlépni Dorka mellé. Ők ketten a hátukra vették az együttest. A mezőnyben is mindenki igyekezett hozzátenni a magáét, de a meccs gerincét a festékben nyújtott dominancia adta.

A legfontosabb most az egyensúly megtalálása: nem szabad túlzásba esni egyik irányba sem. Tehát sem a pénteki pofon után negatívan, de a nigériai győzelemtől sem szabad azonnal túlzott eufóriába kerülni.  Ebben nagy segítséget jelent a szakmai stáb hozzáállása. Völgyi Petivel elfogult vagyok, dolgoztunk egy évet együtt, példásnak látom, hogy végig higgadt maradt, nincsenek túltolt nyilatkozatok, nincs felesleges média-hájp, és a meccs után sem látni olyan jeleneteket a pálya közepén, hogy túlzottan ünnepeltetné magát. Ez a fajta csendes professzionalizmus elengedhetetlen egy ilyen tornán.

Hétfőn Dél-Korea jön, és fel sem merülhet, hogy bármit taktikázzunk vagy tartalékoljunk. Nem szabad előreszaladni vagy a keresztág esélyeit latolgatni. Egyrészt azért, mert nem is lehet az A-csoport körbeverése miatt, de ha lehetne, az sem vinne előre minket. Bele kell állni a koreaiak elleni meccsbe ugyanolyan elszántsággal, mint szombaton, és meg kell próbálni nyerni. A Dél-Korea elleni fellépés a bevezetőben említett fejlődés újabb fokmérője lesz. Nehéz ellenfélnek ígérkeznek, az első negyedben 31–24-re vezettek a franciák ellen, és olyan hittel, elánnal állnak bele a meccsbe, ami példaértékű lehet számunkra is.

Eközben tartom, hogy az a gyors, ázsiai stílus, amit ők és a japánok képviselnek, nekünk kifejezetten feküdhet, ha felvállaljuk a fizikális fölényünket. Két olyan kaliberű centerünk van a palánk alatt, akiknek az erejét ebben a mezőnyben kamatoztatni kell. Játékban a legnagyobb fejlődést éppen abban érzem, hogy a mezőnyemberek most már pontosan be tudják nekik juttatni a labdát. Nem kell messzire menni, láthattuk a nyári utánpótlás Európa-bajnokságokon, hogy mennyire nehéz ezt jól kivitelezni.

Összességében két meccs után úgy tudnám összefoglalni a benyomásaimat, hogy tudomásul kell venni a realitásokat és az erőviszonyokat (francia-mérkőzés) és fontos látni, hogy miben kell még rengeteget fejlődnünk, de azt az ugrást, amit péntek estétől szombat délutánig (Nigéria elleni összecsapás) mentálisan megtett ez a társaság, el kell ismerni. Ahogy a klasszikus mondás tartja: kis lépés az emberiségnek, de óriási lépés a magyar női kosárlabdának. A csoportból való továbbjutással már jó szájíze lesz a tornának, innentől kezdve pedig minden egyes mérkőzés a további tanulásról, az önbizalom építéséről és a tapasztalatszerzésről is szólhat. Megmutattuk, hogy egy világversenyen is van keresnivalónk. A valódi vizsga – ahogy a beharangozóban is mondtam – persze a novemberi Európa-bajnoki selejtező lesz és az, hogy a jelenleginél jóval nagyobb elvárások mellett, amikor már valódi veszíteni valónk is lesz, mennyire sikerül állandósítani a formát.”