Hirdetés
Magyarország

Gulyás Ildikó: sok örömöt kapok a gyerekektől!



:

:

Hirdetés

A Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének honlapjának Jocha Károly készített interjút Gulyás Ildikóval.

Vetélkedőkön is kemény kérdésnek számítana, ha valakitől megkérdeznék: hol van Németfalu? Magánbeszélgetésben ez kevésbé lehet kellemetlen, így jómagam is rákérdeztem az egykori sokszoros válogatott kosárlabdázónál, Gulyás Ildikónál: tényleg, hol is keressem a térképen Németfalut?

– Zalaegerszegtől tizennyolc kilométernyire van maga a falu, de mi, férjemmel, Gellér Sándorral még a legszélső háztól is legalább ötszáz méternyire vagyunk. Ezt a nyolcezer négyzetméteres területű tanyát vettük meg még 1992-ben. Azóta élünk itt.

– Miért éppen ezt a „világvégi” helyet választották?

– Véletlenül történt. Sanyi egy barátunkkal járt ott, nagyon megtetszett neki a szép természeti környezet. Mikor kiderült, hogy eladó, én mondtam, hogy ne vegyük meg, mert itt fogunk ragadni. Sanyi mégis megvette, és tényleg itt ragadtunk. Én ’93 májusáig Budapesten maradtam, mert még játszottam, utána költöztem ide. A sok-sok, kosárlabdában eltöltött év után jó ideig nem hiányzott semmiféle kötöttség, munka és a sport sem. Nagyjából egy évig csak pihentem, úgy éreztem magam ezen a szép helyen, mintha egy hosszú nyaraláson lettem volna, s bizony nehéz volt átállni a civil életre. A játékos éveim során ugyanis maximálisan elfoglaltak voltunk, s csak keveseknek volt ereje a pályafutása befejezését követő időszakra rákészülni.

– Ha már idáig jutottunk, hadd kérdezzem meg, végül is meddig játszott, és Önnek hogyan sikerült megoldania ezt az átállást?

– Bizony nem könnyű abbahagyni, ha jól is megy a játék az embernek, ráadásul nincs konkrét felkészültsége a váltásra. Nekem például még a harmincas éveimben is volt több megkeresésem. A nagykanizsaiak például „megagitáltak”, hogy az NB I/B-s csapatukban heti 2-3 edzést vállalva játsszak. Végül harminckilenc évesen tettem pontot a játékban eltöltött időszak végére.

– Ahhoz, hogy a végéről beszélhessünk, a kezdetekről és a sikerekről is illik szót ejtenünk.

– A KSI-ben kezdtem, ahol két kiváló szakember volt az edzőm, a ma már a nyolcvanas éveiben járó Bátor Vilmos és Bild Katalin. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Abban, hogy addig jutottam, ameddig, kettejüknek elévülhetetlen részük van. Nagyon jó alapokat kaptam, az edzői munkámban ma is támaszkodom a tőlük tanultakra. Bár sokat és keményen edzettünk, sok családi és iskolai külön programról mondtunk le, mégis olyan jó volt a közeg, hogy csak jó emlékeket őrzök erről az időszakról. Nagyon örültem, hogy abban az együttesben játszhattam, ahonnan sajnos tizennyolc éves koromban – mint mindenkinek akkoriban – el kellett jönnöm.

– Milyen utat járt be a következő években?

– 1979 és 1982 között a Budapesti Spartacusban játszottam, ahol 1979-től Varga Mátyás volt az edző, majd ’82-ben mellé jött Bild Katalin. Ők ketten voltak az edzők, amikor bajnokságot nyertünk. 1982 őszén mentem a BSE-be, de az átigazolás miatt egy évet nem játszhattam. Így a Ronchetti Kupa győzelemben nem vagyok részes, de ettől eltekintve is sok sikert élhettem át az ezt követő hét évben. 1989-ben egy ausztriai kanyar jött, amikor is Wels városában Borka Ágival játszhattam egy csapatban, az edzőnk pedig a férjem volt. A két év elteltével visszajöttünk. Én a BSE-ben jelentkeztem játékra, de az már egy teljesen más csapat volt, más edzővel és szerényebb eredményekkel. Két évig játszottam még, 1993-ban hagytam abba, és költöztem Németfaluba.

– A BSE legnagyobb sikereiről, az akkori edzőről még nem esett szó.

– A nyolcvanas években a városházi csapat nagyon komoly játékerőt képviselt, nem véletlenül nyerte el a csapat a Ronchetti Kupát is. A sikerekhez szükségünk volt a kitűnő edzőre, Szabó Ödönre, Dönci bácsira és segítőjére, Bácsalmási Lászlóra. Dönci bácsi jól gazdálkodott a rendelkezésre állt játékosokkal. Nem a keménységéről volt híres, sokkal inkább egy jólelkű nagypapaként jellemezhetném. Ő volt az az edző, aki a rábízottak lelkével is foglalkozott. Ez bizony manapság egyre kevesebbekről mondható el.

– Száznyolcvanhat centi a magasra nőtt. Ez a kosárlabdában kritikus méret. Hogyan tekint vissza akkori önmagára?

– Nem egyénieskedő vagy egyénileg extrán kiemelkedő voltam, hanem inkább csapatember. A posztomról pedig annyit, hogy testalkatomnál fogva nem tipikus center, hanem inkább mozgékony, külső pozícióban is használható ember voltam. Ma ez talán a 4-es posztnak felel meg. Annál is inkább, mivel a klubomban és a válogatottban is voltak igazi centerek. Elég csak a kétméteres Németh Ágit megemlítenem, akivel sokat és örömmel játszottam együtt.

– A válogatottbeli szerepléseire miként gondol vissza?

– Fiatalon, 1978-ban, már tizennyolc évesen behívott a legjobbak közé Killik Laci bácsi, aki 1979-től már rendszeresen pályára is küldött. Kisebb kihagyásokkal 1989-ig szerepeltem a válogatottban, miközben 1980-ban olimpiai negyedik helyezést, 1985-ben pedig Eb-bronzérmet szereztünk. A nemzeti együttesben 250 alkalommal léphettem pályára. A számoknál sokkal fontosabb, hogy akkoriban igen komoly erőt képviselő válogatottunk volt, amelyben öröm és megtiszteltetés volt szerepelni. Persze ilyenkor mindig szóba jön a számunkra elmaradt, 1984-es, Los Angeles-i olimpia, amelynek idején valóban nagyon jó formában voltunk, s ki tudja, mit érhettünk volna ott el. De a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy 1980-ban, Moszkvában nem lehettünk volna ott, ha nincs az első bojkott. Teljes mezőny esetén ugyanis természetesen az amerikaiak is játszottak volna, nekünk pedig be kellett volna érnünk a tévés közvetítésekkel.

– Mindez ma már a megmerevedett történelem. A hosszúra nyúlt játékos-éveket pedig a civil világ eseményei váltották fel.

– Bizony a 39 éves koromig kitolt, végleges búcsút követően nem voltam könnyű helyzetben. Egy ideig férjemmel együtt dolgoztam a közös vállalkozásunkban, majd sport, rekreációs és kosárlabda oktatói végzettségemmel először vízi tornát tartottam felnőtteknek, 2004-ben pedig a Zala Volán utánpótlásedzője lettem. Azóta is a kosaras palánták nevelésével teszem teljessé az életemet.

– Köztudott, hogy a fiatalokkal való foglalkozás, illetve annak a munkának az eredményessége igen gyakran nem tükrözi vissza a ráfordított munka mennyiségét és minőségét…

– Ez pontosan így van, hiszen az alsó korosztályoknál azzal kell főznünk, amink van. Ha szerény a rendelkezésre álló játékosanyag minősége, akkor ott nehéz csodát tenni. Az utánpótlásban érdekelt edzők egyszerűen kiszolgáltatottak. Ha mégis sikerül jobb eredményeket elérni, az ember annál jobban örül neki. Sok éven át együtt dolgoztunk Sanyival, amely együttműködés különösen akkor volt fontos, amikor húsz fölötti létszámú, korban és tudásszintben nagyon eltérő összetételű csoporttal foglalkoztam. Az eredményeink egyébként a fenti okok miatt nagyon hullámzóak. Volt idő, amikor a Nemzeti Utánpótlás Bajnokságban az első húszban a 11. helyig jutottunk, máskor viszont – mint például – idén a NUB /Nemzeti Utánpótlás Bajnokság/ Regionális bajnokságában játszunk.

– A visszhangos sikerek elérésének lehetőségétől távol végzi a dolgát. Ilyenkor marad a kötelességszerű munkavégzés, vagy ebben a közegben is megvannak az öröm forrásai?

– Alapvetően szeretem a gyerekeket, és én is nagyon sok szeretetet, pozitív impulzust kapok tőlük, szívesen teszem a dolgomat. Itt másféle élményekben lehet része az embernek. Amikor például az én nevelt játékosom felhív az első élvonalbeli meccse napján és megköszöni a korábbi együttműködést, az útbaigazítást, az nagyon jólesik. Vagy éppen ez év nyarán három, 2005-ben született, általam nevelt játékost igazolt le a sokszorosan nagyobb lehetőségekkel rendelkező Soproni Darazsak Sportakadémia, ez is egy pozitív visszaigazolása az edzői tevékenységemnek.

– Normál időben ősztől tavaszig nincs hétköznap, és nagyon ritka a „szellősebb” hétvége is. Hogyan bírja az iramot immár hatvan évesen?

– Szigorú időrendben élem az életemet, másként ez nem menne. Az edzői munkám mellett hetente kétszer tartok vízi tornát, és egy ilyen ház körül, ekkora területen mindig van tennivaló. Egészen a közelmúltig hetente jártam kosarazni a ZTE Nosztalgia „öreglány” csapatába, amiről sajnos a térdem állapota miatt le kellett mondanom. Ha időm engedi, szívesen nézem a tévé sportközvetítéseit, a kosárlabdán kívül más labdajátékokat is, vagy bármilyen sportág nagy versenyeit, ahol a magyaroknak szurkolhatok.

Hirdetés