„Hiszek abban, hogy fejlődünk és szépen lépdelünk előre” – interjú Aho Ninával

A harmadik hetét kezdte a világbajnoki felkészülésnek a magyar válogatott. Aho Ninával ültünk le értékelni a második hét történéseit. Átfogó interjúnkban sok területre kitértünk, a sérülésektől a lelki kérdéseken át egészen a napi munkáig.

Ritkán kezdek interjút személyes hangvételben, de annyi nehézség hátráltatott téged az elmúlt időszakban, most mégis itt ülünk, és egy világbajnoki felkészülésről beszélgetünk. Ez óriási dolog. Hogy érzed magad?

Köszönöm, jól vagyok. Az előző időszakhoz képest kifejezetten remekül. A felkészülés előtt kaptam egy PRP-kezelést, hogy a lábam mindenképpen bírja a terhelést, de összességében tényleg rendben vagyok.

Sokszor szóba került már ismerve a sérüléseidet – és ez cseppet sem bántó szándékú kérdés, csupán a jelenlegi állapotod elhelyezését szolgálja –, hogy a korábbi topformádhoz képest hol tart most, 2026-ban Aho Nina?

Alakulok. Érdekes helyzet ez, mert az előző sérülésem miatt teljesen átértékelődött bennem, mit is jelent a csúcsteljesítmény. Próbálok inkább folyamatokban gondolkodni, és nem csupán statisztikákban vagy pontszámokban mérni a tudásomat. A felkészülés persze zajlik a maga medrében, de arra törekszem, hogy minden szituációból kihozzam a maximumot, és levonjam a megfelelő tanulságokat.

Ezen az úton folyamatosan jönnek a próbatételek, és kicsit a mostani vb is ilyen. Úgy érzem, a sikertelen olimpiai kvalifikáció után ez egy remek lehetőség arra, hogy felmérjük, hol is tart a magyar válogatott a világelithez képest. Azzal, hogy kijutottunk, már a legjobb tizenhat közé tartozunk, de izgalmas megmérettetés lesz látni, hogy ezen a szűk elit mezőnyön belül pontosan hol a helyünk.

Bármilyen furcsán is hangzik, szerintem pont ez az a kérdés, amire a hazai edzők közül senki sem tudna pontos választ adni: nevezetesen, hogy ténylegesen hol tart most a magyar női kosárlabdázás. Erre biztosan jó alkalmat ad Berlin, hogy lesz valós képünk.

Én hiszek abban, hogy fejlődünk és szépen lépdelünk előre. Épp azért hatalmas dolog, hogy eljutottunk idáig, mert most a gyakorlatban is kiderül, hol állunk a sportágat évtizedek óta meghatározó nemzetekhez képest, és miben kell még előrelépnünk. Persze ehhez az is kell, hogy a hátralévő két és fél hétben a megfelelő szintre kerüljünk, és mindent megtegyünk a topforma eléréséért. Így kaphatunk majd reális képet magunkról. Szerintem ez rendkívül izgalmas kihívás.

Térjünk ki a fejlődésre és az érési szakaszra, mert már a kvalifikáció is sokat mutatott ebből. Lehet, hogy ténylegesen mostanra érett meg a csapat egy világversenyre? Bennem egyre inkább megfogalmazódik ez a gondolat: 2023-ban Ljubljanában, majd 2024 februárjában, a soproni olimpiai selejtező idején is nagyon beleéltük magunkat a sikerbe, de talán igazából most jött el az az idő, amikor ténylegesen is ott a helyünk a legjobbak között.

Maximálisan egyetértek. A selejtező nyilván fájt… főleg a módja miatt. De ahogy már sokszor elmondtam: akkor talán még nem voltunk rá felkészülve. Kellett az a pofon, hogy tanuljunk belőle, és két évvel később már sikeresen vívjuk meg a világbajnoki selejtezőt.

Isztambulban már tisztán látszott, hogy szintet léptünk. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy a fejlődés sosem állhat meg! Senki sem születik kész olimpiai bajnoknak. Ez egy hosszú folyamat, amely során sokszor el kell bukni és hibázni kell ahhoz, hogy a kritikus szituációkban a megfelelő döntést tudjuk meghozni. Így érhető el az a teljesítmény, ami nemcsak a kijutáshoz, hanem a tisztes helytálláshoz is elég egy világversenyen.

Hogy látod, miben lépett előre leginkább a válogatott? Inkább a játéktudásotok csiszolódott, vagy abban fejlődtetek, hogy ti, játékosok jobban olvassátok a kritikus szituációkat?

Szerintem egy kicsit mindenben. Érdemes összehasonlítani a két-három évvel ezelőtti csapatot a mostanival. Akkor még fiatalabbak és tapasztalatlanabbak voltunk. Ma már ott tartunk, hogy Vonnie és Judie után én vagyok a harmadik legidősebb a keretben, Lakiteleken pedig egyenesen én voltam a rangidős. Rengeteget számít, ki milyen szerepet vállalt az elmúlt években, és hogyan küzdötte fel magát egy kiegészítő emberből vezérré.

Nemcsak fejlődtünk, hanem formálódtunk is – a játékunkkal együtt. Az elmúlt két évben sokszor kerültünk olyan helyzetbe, amikor mentálisan is óriási szükség volt az odafigyelésre: hogyan készülünk fel, hogyan kezeljük a kudarcot, és miként állunk fel belőle. Ez már több puszta tapasztalatgyűjtésnél. Ráadásul a játékban is megmutatkozik az, amit említettél: hogyan döntünk a kiélezett pillanatokban, ki vállalja el a dobást, és mennyire bízunk egymásban. Ez egy nagyon összetett dolog, de egyértelműen előreléptünk, úgyhogy magam is kíváncsian várom a folytatást.

Hogyan telt az első két hét itt Fehérváron? Amikor az ember megérkezik egy edzőtáborba, általában van egy elképzelése arról, miként fest majd a munka, és honnan hova kell eljutni. Nagyjából a várakozásaidnak megfelelően alakultak a dolgok?

Úgy gondolom, igen. Fizikálisan persze sosem egyszerű végigcsinálni egy ilyen tábort, főleg – fogalmazzunk így –, ahogy egyre „tapasztaltabb” lesz az ember. Nincs olyan alapozás, ami ne járna kisebb-nagyobb fájdalmakkal. Ráadásul, ha azt nézzük, hova szeretnénk eljutni, az idő sosem tűnik elégnek. Próbáljuk a lehető leghatékonyabban és leggyorsabban összerakni az alapokat, jó úton járunk, és rendben leszünk. A munka ütemét elnézve biztos vagyok benne, hogy összeáll az a rendszer, amit a szakmai stáb kitalált számunkra.

Pénteken már éles helyzetben is tesztelhettétek magatokat. Hogyan sikerült az Alba U20-as fiúk elleni edzőmeccs?

Hogy őszinte legyek, én sokkal rosszabbra számítottam, hiszen a legtöbbünknek május – vagy a tovább játszóknak június – óta ez volt az első meccse. Ehhez képest meglepően jó ritmusa volt a találkozónak. Bár akadtak hibák, lehoztunk egy teljesen korrekt, harcos 30-40 percet. A fő cél az volt, hogy mindenki magas hőfokon pörögjön, és felszínre kerüljenek azok a játékelemek, amiket még csiszolni kell. Ezt maradéktalanul teljesítettük, így rendkívül hasznos volt az összecsapás.

Tőled azért is merem ezt megkérdezni, mert 2013 óta rengeteg világversenyen szerepeltél már, az utánpótlás VB-től kezdve a felnőtt Eb-ig. Érzed, hogy ennek a mostani eseménynek más a hangulata? Kicsit másabb a levegő az edzőtáborban, vagy sikerül függetleníteni magatokat attól, hogy pályafutásotok eddigi talán legnagyobb porondjára léptek?

A vébé az mégiscsak vébé, de igyekszünk maximális profizmussal kezelni a helyzetet. Ugyanakkor – és ez innentől a személyes véleményem – érdekes párhuzam, hogy míg az utánpótlás-tornákon évről évre ugyanazokkal az ellenfelekkel találkoztunk, most a felnőtt mezőnyben is zömében ismerős arcok jönnek szembe. Az amerikai válogatott nyilván egy másik dimenzió, de a belgák vagy a franciák topjátékosai ellen már többször is játszottunk. Sőt, egy korábbi felkészülési torna miatt –  tavaly Ázsiában a DVTK-val túráztunk – a dél-koreai stílus sem lesz teljesen idegen.

Nem egy olyan ismeretlen világba csöppenünk, amitől meg kellene ijednünk. Az elit szint természetesen különleges atmoszférát teremt, de fontos tudatosítanunk magunkban: nem ufók ellen lépünk pályára. Emma Meesseman vagy Gabby Williams ellen is játszottunk már, így pontosan tudjuk, mire számíthatunk.

Talán pont ez a kishitűség leküzdésének a kulcsa: azzal a tudattal odamenni, hogy az ellenfelek is ugyanolyan emberek, mint ti.

Így van! Tudatosítanunk kell magunkban, hogy jogosan vagyunk ott a világ tizenhat legjobb csapata között. Ezt mi harcoltuk ki, senki sem ajándékba adta. Meccseket nyertünk, csoportmásodikként jutottunk tovább, tehát megérdemeljük a helyünket. A világbajnokságon is ezzel a mentalitással kell pályára lépnünk: bárki is jön szembe, magabiztosan, mindent beleadva játszunk, és kihozzuk magunkból a maximumot.

Számomra ez a kvalifikáció azért is különösen értékes, mert nem külső tényezők befolyásolták. Nem zártak ki nemzeteket egy kirobbanó háború miatt  közvetlenül a selejtező előtt, nem variálták át a lebonyolítást egy világjárvány okán, és nem könnyítettek a versenyrendszeren sem. Ezt tisztán, a pályán harcoltátok ki, aminek tényleg elmondhatatlan az értéke.

Abszolút egyetértek. Talán azért is alakította így az élet, mert a csoport és a szituáció nagyon hasonlított az olimpiai selejtezőhöz. A különbség az, hogy most nem csúsztunk meg az utolsó lépcsőfokon, hanem meg tudtuk ugrani a feladatot, és ténylegesen előreléptünk.

Zárásként egy-egy szakmaibb kérdés: csapat szintjén hol tart a közvetlen felkészülés? Elkezdtétek már feltérképezni az ellenfeleket, vagy egyelőre a fizikális munka van fókuszban?

Egyelőre kizárólag magunkra fókuszálunk, mind fizikálisan, mind taktikailag. Most az a legfontosabb, hogy az alapelvekkel mindenki tisztában legyen. Lehet, hogy még a héten belevesszük az ellenfelek elemzését is – ezt még nem tudom pontosan –, de jelenleg a saját játékunk csiszolásán van a hangsúly.

Taktikai téren sok az újítás?

Is-is. Vannak teljesen új elemek, de sok olyan figura is, ami már korábban is jól működött, ezeket most csak tovább finomítjuk.

Hamarosan jön a nyári program első közös utazása, egy németországi erőfelmérő. Mit vársz ettől a túrától?

Kiváló értékmérő lesz. Az U20-as fiúk ellen ugyan jó sebességgel játszottunk, de abból nehéz messzemenő következtetéseket levonni. A németországi mérkőzések viszont megmutatják majd, min kell még javítanunk a hátralévő időben. Nagyon várom, hogy lássam, milyen játékerőt képvisel jelenleg a német válogatott, és velük szemben mi hol tartunk. Valós képet kapunk arról, hogy egyénileg ki milyen ritmusban van, és csapatként mennyire álltunk össze.