Hirdetés
Magyarország

Ivkovicné Béres Tímea: Ma minden feltétel adott az igényes munkához



:

:

Hirdetés

Az októberben megszokott kitüntetéshullám idején is fel lehetett figyelni arra, hogy egy meglehetősen fiatal sportvezető milyen magasrangú kitüntetésben részesült, amikor a Sportegyesületek Országos Szövetsége (SOSZ) díját vehette át. Az indoklás szerint ugyanis Ivkovicné Béres Tímea – aki kis túlzással tegnapelőtt még a parketton hozta zavarba az ellenfeleit – kiemelkedő sportszervezeti vezetői tevékenysége elismeréseként kapta a díjat.

Az MKOSZ hivatalos honlapján Jocha Károly készített interjút a Mercedes-Benz Kosárlabda Akadémia ügyvezető igazgatójával.

A hír vételét követően hamar megszületett az elhatározás: irány Kecskemét, a Mercedes-Benz Kosárlabda Akadémia épületkomplexuma, ahol Béres Tímea ügyvezető igazgatóként dolgozik.

– A Kecskeméti Junior Sport Nonprofit Kft-nek én vagyok az ügyvezetője, rendszerünkben két divízió működik – vázolta az alaphelyzetet Tímea. – A Mercedes-Benz Gyár Nemzeti Kosárlabda Akadémia az egyik, a másik a Kecskeméti Sportiskola, ahol 12 sportágat működtetünk, mintegy 1700 iskoláskorú fiatalt foglalkoztatva. 2018 óta vagyok ügyvezető, előtte is sportszakmai igazgatóként dolgoztam ugyanitt, a Hírös Sport Nonprofit Kft-ben.

– Ön 2012 óta tevékenykedik ezeken a területeken. Szerteágazó tapasztalataira alapozva kérném, adjon egy részben átfogó képet.

– Természetesen kosárlabdában kezdtem a dolgos életemet. Jelentős eseményként tartom számon a 2013-ban született döntést, amely részünkre megadta az akadémiai besorolást. Az induláskor három „vezértémát” határoztunk meg. Az egyik az, hogy minél több gyerek kosarazzon, s ezt olyan körülmények között tehessük, hogy a későbbi évek során minél több válogatott és élvonalbeli játékos kerüljön ki tőlünk, miközben párhuzamosan a városi sport infrastruktúrát is folyamatosan fejlesszük.

– Az elmúlt kilenc évre visszatekintve, mivel elégedett az elért eredményeik közül?

– Mondhatom, hogy az idei év sikereit az elmúlt nyolc év során alapoztuk meg. Folyamatosan újítottuk fel 10 iskola tornatermét, így több gyereket tudunk foglalkoztatni, egyre magasabban kvalifikált, 85 fős edzői állományunk révén, akik között két mesteredző is van. Edzőink folyamatos továbbképzésében külföldi mentoredzőkre is támaszkodunk. Közben a régi fedett uszodából varázsoltunk egy három pályás, multifunkcionális csarnokot. Idén jutottunk el odáig, hogy egykor kezdő tanítványaink már nagy létszámban a felnőtt együttesben is megmutathatták magukat.

– A rendszeresen edzésre járók száma miként oszlik meg?

– Az 1700 gyerek közül mintegy ötszázan kosaraznak, mellettük elsősorban a kézilabdások és a röplabdások részesülnek nagyobb létszámhányaddal. Mi végezzük az úszásoktatást is a városban, így a palettánkon szinte minden sportág képviselteti magát. Például a korábbi birkózó hagyományokat sem hagyjuk veszni; a fiatal szakosztályban hétről hétre nő a látogatottság.

– A fő profiljuk mégis csak a kosárlabda. Honnan kezdik az építkezést?

– A toborzókból alakul ki az U9-es korosztály, majd jön az U11, U12, U14, U16 és U18-as kategória; az U11-esek már versenyeznek. Bár a specializálódás kissé korai, de minden sportág ugyanazért a gyermekanyagért versenyez… Másrészt az edzőknek szükségük van a meccsszituációkra, mert elsősorban ott derülnek ki a hiányosságok, amelyekre azután az edzéseken már nagyobb figyelmet fordíthatnak. Sajnos, a mai gyerekek sokkal szerényebb előképzettséggel jelentkeznek, mint akár csak egy generációval korábban. Van példa olyan tehetségekre is, akik 13 éves korukban kapcsolódtak be a képzésbe, mégis sikereket értek el, de ezért ez nagyon ritka.

– A 2012-2018 közötti időszakban edzőként is szerzett tapasztalatokat. Milyeneket?

– 2009-ben hagytam abba az élsportot, 2010-ben megszületett a második kisfiam, utána kezdtem visszakanyarodni a pálya közelébe. Mindjárt indítottunk egy családi programot azzal a céllal, hogy a gyerekek is megismerkedhessenek azzal a profi légkörrel, ahol a felnőttek készülnek. Az 50-60 fiatallal önzetlenül foglalkoztam, mert megpróbáltam elkezdeni valamit visszaadni a sportágnak abból a sok jóból, amiben részesülhettem. Párhuzamosan indult az akadémiai képzés; jómagam rendszeresen utoljára az U16-os lányokat készítettem fel, amit nagyon szívesen tettem. Szakedzői diplomám birtokában 2016-ban jelentkeztem az „európai” FIBA nemzetközi képzésére, ahol 3 év után sikerrel szereztem újabb diplomát. A folyamatos frissítésre azért is szükségem van, mert – ha már nem lehetek a pályán, ahol a legjobban éreztem magamat – csak kosárlabdás vonalon 30 edző munkáját kell felügyelnem és koordinálnom.

– És milyen tapasztalatokat szerzett a másik oldalon: játékosként az edzőkről?

– A legmarkánsabb élmények akkor értek, amikor Fehérvárról Budapestre, konkrétan pedig a Tungsramhoz kerültem, ahol Varga Mátyás volt az edző, tőle tanultam a legtöbbet. Tizenöt évesen már a felnőttekhez kerültem, bizony nagy ugrást kellett átélnem. Edzőnktől centerként az egyéni képzések révén rengeteget kaptam, emberileg is nagy tekintélye volt. Ráadásul nyáron Fűrész Emőkével ketten mi nála laktunk, mert családtagként befogadtak. A Tungsram után a Fradi és Sopron érintésével jutottam el Pécsre, ahol Rátgéber Lászlóval ugyancsak pozitív volt a kapcsolatom. Fontos állomásként tartom számon a francia Valenciennes együttesét, ahol egy év alatt mindent megnyerhettem, miközben Laurent Buffard edzőtől is szakmailag igen sokat elleshettem. Bár szívesen maradtam volna még ott, de az akkor már megvolt házasságunk miatt mégis visszajöttem Magyarországra. Pécsen folytattam, majd az utolsó két, profi évemet Brnóban tölthettem el. Később a FIBA-képzéseken óriási szaktekintélyeket hallgathattam, miközben olyan szakmai nagyságot is megismerhettem, mint Pablo Lassót, a Real Madrid edzőjét.

– Idáig jutva, talán már arról is szót ejthetnénk, hogy honnan és miként indult ez a nemzetközi szintet elért pályafutás?

– Édesapám a Videotonban volt NB I-es játékos és édesanyám is kosarazott gimnáziumi évei alatt. Iker-fiútestvéremmel számos sportágat kipróbáltunk, végül mindketten megálltunk a kosárlabdánál. Fivérem is volt bajnok az Albacomppal, de ő viszonylag hamar abbahagyta. Ami engem illett, több fronton is tehetségesnek számítottam, de a labda varázsa és az, hogy csapatban játszhattam, döntőnek bizonyultak.

– Férje, Ivkovic Stojan is részt vállal az itt, Kecskeméten folyó munkából?

– Igen. Tavaly például az U18-as korosztállyal foglalkozott, közben a nemzetközi kapcsolatokat is folyamatosan építi. Rendszeresen mentorálja az akadémiát és az egyes edzőket is. Idén pedig az U20 és NBI/B fiatalokból álló csapattal foglalkozik a KTE színeiben. Nagy előny számunkra a három, egymás melletti pályánk, ahol az edzők figyelhetik is a másik munkáját, illetve rendszeresen konzultálhatnak egymással.

– A kosárlabda leginkább a magas emberek sportja, ezen a téren hogyan állunk?

– Túl sok magas emberünk ugyan nincsen, de több ponton kiegyenlíthetjük az esetleges hátrányunkat. A kosárlabda mostanra erősporttá is vált, az uralkodó tendencia pedig arra sarkall mindenkit, hogy minél sokoldalúbb játékosokat neveljenek. Ráadásul a magyar válogatott mentalitásban és összetartásban olyan kiemelkedő erőt képvisel, amivel az esetleges hátrányait ellensúlyozni tudja.

– Ön több éven keresztül a magyar női kosárlabda válogatott csapatvezetői tennivalóit is ellátta.

– Ez egy nagyon érdekes időszaknak bizonyult, hiszen vezetőként is sokat tanulhattam. Átkerültem a másik oldalra, átmenetet képeztem a vezetők és a játékosok között úgy, hogy a korábbi időszakom tapasztalatait is hasznosítani tudtam ebben a feladatkörben.

– Maradjunk a nőknél. Miként látja a női szakág helyzetét, jelenét, jövőjét?

– Sok fiatal tehetségünk van, akik még nem vették át a váltóbotot a jelenlegi legjobb felnőttektől. Nálunk tovább kezeljük őket fiataloknak, miközben más országokban már 18 évesek érett játékosokként szerepelnek a nemzetközi megmérettetéseket biztosító mérkőzéseken is. Talán ezt a késleltetést fizeti meg most a női válogatott, hogy nem történt meg már korábban ez a generációváltás, amire számítottunk is, és aminek el is kellett volna már jönnie. Ebben a késleltetett érési folyamatban mi, edzők és vezetők is hibásak vagyunk. A mi időnkben nem volt annyi külföldi, mint mostanában, mert a mi korosztályunkból számosan már 16 évesen az élvonalban szerepeltünk, húsz évesen pedig már több bajnoki címmel rendelkeztünk, meghatározó szerepet betöltve. Ma azért is van sokkal több külföldi, mert nincs elég bevethető játékosunk, így ez egyfajta huszonkettes csapdája helyzet. Az akadémiák erősödése reményeink szerint egyre több fiatalt érlel majd az élvonal számára. Általánosságban mondhatom, hogy aki ma a sport területén dolgozhat, annak ez a lehetőség egy áldás kell legyen, mert minden feltétel adott a színvonalas és eredményes munkavégzéshez.

– És a családon belül hogyan áll az utánpótlásnevelés?

– A nagyobbik fiunk, Milán 17, a kisebbik, Márkó 11 éves. Milán 194 centiméter magas, már bekerült az U20-as keretbe, a korosztályos válogatotthoz is kapott meghívást, benne még komoly fejlődési lehetőségek vannak.

– A napi sportos mókuskerékből kiszállva marad még ideje és ereje a sportéletet követni? Itt volt például a közelmúltban az egy évet halasztott tokiói eseménysorozat – mennyire tudott odafigyelni?

– Alapvetően igen. Nagyon számítottam a birkózók sikereire, miként Kozák Danuta és Tótka Sándor teljesítménye előtt is fejet hajtok.

Hirdetés