Hirdetés
Magyarország

Játékosból edző – Az egyéni képzés fontossága Dave Brooks-al



:

:

Fotó: Tóth Zsombor / Soproni Darazsak Sportakadémia

Hirdetés

Az egyéni képzés mára nem csak a kosárlabdában, de más sportokban is az egyik legfontosabb elemmé nőtte ki magát. Természetesen eltekinthetünk tőle, de ha úgy döntünk, hogy alkalmazzuk – méghozzá jól és megfelelő időben – akkor érezhető lesz a fejlődés. Az alábbiakban olvasható interjúnk során Dave Brooks-al – a Soproni Darazsak Sportakadémia egyéni képző edzőjével – beszélgettünk az egyéni képzéshez való hozzáállásáról, és arról, hogy ő személy szerint miben látja a legnagyobb különbségeket az itthoni, illetve a nemzetközi szintű képzés között. Előbb azonban ismerjük meg magát a szakembert.

Dave Brooks-ot több szál is Sopron városához köti. Mielőtt megkezdte volna egyéni képző munkásságát a Soproni Darazsak Sportakadémián, ő is Magyarország élmezőnyében kosárlabdázott, a Soproni KC együttesében. A három-négy év alatt, amit a csapatnál töltött, 2008-ban megismerkedett mostani feleségével, Jelena Milovanovic-csal, – a Sopron Basket szerb klasszisával – kinek nevét világszerte ismerik a kosárlabda társadalomban. A pár azonban egy ideig külön utakon járt. Míg Brooks továbbra is a Sopron színeiben pattogtatott, Milovanovic Oroszországba szerződött, ám a kapcsolat továbbra is megmaradt. A pár később az Egyesült Államokban vált hivatalossá – miután Brooks visszavonult, Milovanovic pedig a WNBA-ben is bemutatkozott. Előreugorva az időben, 2018-ban született meg első fiú gyermekük Matheo, kinek világrajövetele után Jelena Brooks a Sopron Basket csapatához tért vissza. Dave Brooks-ot bár a munka elszólította családja mellől, végül ő is visszatért a hűség városába és immár edzőként csatlakozott a Soproni Darazsak Sportakadémia szakmai stábjához.

Hogy folytatódott pontosan a karriered a Sopron KC-ban töltött éveid után? 

Sopron volt a végállomás a sportolói karrieremben. Rögtön az egyetem után felkerültem a draftlistára, ami végül nem sikerült, ezért elmentem Európába játszani. Sopron a karrierem végállomása volt, előtte több helyen is megfordultam – játszottam Törökországban, Argentínában, Kínában, majd utoljára Magyarországon. 2011-’12-ben tértem vissza végül az Amerikai Egyesült Államokba, ahol szinte azonnal edzősödni kezdtem. Nyolc éves gyerekekkel foglalkoztam, akik mostanra végzik el a gimnáziumot.

Amerikában már nagyon fiatal kortól megkezdődik a gyerekek képzése, főként egyéni szinten. Heti háromszor foglalkoztam a kicsikkel, akikben leginkább az alapokat kellett lefektetni – a labdavezetés, dobás, passzolás alapjait. A munkám nem egy klubnál, vagy egyesületnél működött, hanem internetes marketing segítségével random gyerekekkel foglalkozhattam. A képzések egy-az-egy szinten kezdődtek, melyek végül csoportos foglalkozásokká nőtték ki magukat – de továbbra is az egyéni képzésen volt a hangsúly. A korosztály a nyolcévesekkel kezdődött, amikor visszajöttem Európába, akkor viszont már 15 évesekkel is foglalkozhattam.

Mindig is edző szerettél volna lenni? 

A profi karrierem befejezése után mindig is az edzősködés volt az első számú opció. Az amerikai szisztéma alapján, ha egyetemi szinten szeretne valaki edző lenni, akkor a legelső lépés, hogy ‘Grad Assistant’-ként tevékenykedik egy csapat mellett. Ez számomra nehéz döntés volt, ugyanis egy több éves profi karrier után nem voltam biztos abban, hogy vissza szeretnék menni, és az elejéről kezdeni csak azért, hogy egyetemi szinten tudjak edzősködni. A régi középiskolámba is hívtak, viszont az megint valami olyasmi volt, amit nem szívesen csináltam volna. Viszont akkoriban kezdte meg az egyéni képzés – az egyéni képző, mint hivatás – felütni a fejét. Ez tíz évvel ezelőtt egy olyan szakterület volt, amire a kosárlabdának szüksége volt, ezért is döntöttem emellett.

Hogy jött szóba a Soproni Darazsak Sportakadémia? 

Életem legnehezebb időszaka az volt, amikor távol kellett lennem a családomtól. Ezért hoztam meg azt a döntést, hogy Magyarországra költözöm, mégha munkaügyileg kilátástalan is volt a helyzet. Az első évet csak Matheo-val töltöttem még az édesanyja a soproni felnőtt Euroliga csapatban kosárlabdázott. Közben utánpótlás mérkőzésekre is jártam, szakmai szemmel figyeltem a gyerekeket, majd egy idő után Czukorné Hollós Anna – a Soproni Darazsak Sportakadémia szakmai igazgatója – megkeresett, hogy szeretnék-e az akadémián edzősködni. Végül tavaly elkezdtem foglalkozni a sportakadémián játszó gyerekekkel, viszont az az időszak inkább egyfajta tanulás volt, beilleszkedés. Idén vált komolyabbá a helyzet.

Mi pontosan a sportakadémián betöltött feladatköröd?

Elsősorban a tehetségcsoportba tartozó játékosoknak tartok egyéni képzéseket – labdavezetés, dobóforma, illetve a helyes passzolási technikák elsajátításával kapcsolatos gyakorlatokat – vagyis Seres Éva, Czirják Szilvia, illetve Stoics Judit játékosainak.

Amerikához képest Magyarország – de akár mondhatnám Európát is – 10-15 évvel van lemaradva ezen a téren. Legutóbb Spanyolországba utaztunk, Valenciába, ahol már minimálisan érzékeltem az ilyen téren való fejlődést, különbséget, ez viszont még Magyarországon nem jellemző. A spanyoloknál érezhető – illetve beszéltek is róla -, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a technikai képzésre már nagyon fiatal kortól, amit heti több foglalkozással tartanak szinten.

Jelenleg a sportakadémián csapatonként hetente egy 45 perces-1 órás edzést tartok. Az edzések, a kezdő szintű alapfoglalkozásoktól terjednek egészen a haladó szintű technikákig, amelyekben nem csak az előzőleg említettek játszanak fontos szerepet, hanem például a helyes lábmunka is.

Fotó: Tóth Zsombor / Soproni Darazsak Sportakadémia

Örök kérdés és minden külfölditől megkérdezik, aki hazánkba látogat, hogy miben más az ő országának utánpótlása, mint a miénk. Majd érkezik a válasz és mi azt vonjuk le belőle, hogy más ország gyerekei akceleráltak, illetve ott több tehetség születik. Országszerte látni a 13-15 éves gyerekeket, akik zónát védekeznek, mindenféle bonyolult támadási taktikákat futtatnak, de a labdakezelés/vezetés, illetve a dobás is nehézkesen megy számukra. Emellett hiányosságok vannak az 1-1 elleni védekezésnél, besegítésnél, vagy akár a passzolásnál is. Tény, hogy az egyik legfontosabb dolog, hogy élvezze a gyerek a játékot, de ezenkívül még fontosabb, hogy az alapokat elsajátítsa – az egyéni képességeik ki tudjanak bontakozni.

Már nagyvonalakban tettél említést a különbségekről, amiket a gyerekek képzésében látsz – például Amerikához képest. Ezt kicsit jobban fejtsd ki kérlek. Mi volt az első benyomásod a magyar gyerekek képzettségéről? 

Ha az őszinte véleményemre vagy kíváncsi, akkor ahogy mondtam, Amerikához képest tíz év körül van Magyarország lemaradása. Ha egy akadémiát veszünk alapul, – ami az Egyesült Államokban 8-10 éves korban kezdődik – akkor tanítják meg a gyerekekkel az alapokat. Ami viszont a legnagyobb különbség, hogy ahogy idősödnek, Amerikában az egyéni képzéseknek továbbra is jelentős szerepe van. Nem csak megtanítjuk nekik a dolgokat, hanem ahogy fejlődnek – mennek előre a karrierjükben – a fő fókusz mindig is az egyéni fejlődésen marad. Természetesen ehhez jönnek sorban a csapatszintű foglalkozások is – támadójáték, csapat védekezés stb. Amennyire én ezt átlátom Magyarországon a legtöbb helyen ez fordítva van és még mindig a taktikára helyezik a fő hangsúlyt.

Mire gondolsz pontosan? 

Magyarországon a tehetséges játékosok egész évben a klubnál vagy a válogatottnál vannak. A rövid idő alatt, amit az országban töltöttem az egyik legszembetűnőbb dolog  számomra az volt, hogy nem látni drasztikus egyéni fejlődést, és ez főként ennek köszönhető. Amerikában – középiskolás játékosokat tekintve – maximum négy-öt hónapot töltenek el a gimnáziumi csapattal, azon kívül egyénileg fejlődnek – regionális csapatokban, vagy a tehetségesebbek egyéni edzővel. Ez itt nem így van. Egy válogatott játékosnak nincs arra lehetősége, hogy egyénileg képezze magát az év folyamán bármikor is. 9 hónap az országos versenyrendszer és utána mennek a válogatottakba. Pedig nem csak a játékosok, de az edzők dolga is fejlődni, tágítani a korlátokat, erősíteni az erősségeket és foglalkozni a gyengeségekkel. Erre egyelőre nincs akkora igény, viszont ez is az egyik legnagyobb különbség, amiben úgy gondolom, hogy Magyarországnak még lenne fejlődnivalója.

Aztán persze ott van még a fizikum kérdése is, amiben akkora az eltérés, hogy azt se tudom, hol kezdjem. Az államokban nem jellemző az, ami Magyarországon, hogy már nagyon fiatal kortól kezdve egy sportágra koncentrálnak a gyerekek. Amerikában még a gimnáziumi évek során is több sportág van versenyben, ami lehetővé teszi, hogy különböző területeken, több szempontból erősödjenek. Amikor azt hallja valaki, hogy az amerikai játékosok erősebbek és fizikálisabbak, az elsősorban nem arra vezethető vissza, hogy minden nap órákat kondiznak, hanem pontosan erre a sokszínűségre. Hogy nem egy sportágon van a fókusz, hanem többön, ezáltal pedig sokrétegűen erősödnek a sportolók.

Te személy szerint miben gondolod, hogy leginkább tudod a sportakadémián sportolókat fejleszteni?

Annak ellenére, hogy ezek szembetűnő különbségek, egyértelmű, hogy nem fogom tudni megváltoztatni az egész magyarországi kosárlabda rendszert – és nem is szeretném. Amiben viszont segíthetek a sportakadémiának, az talán az, hogy elindulhasson egy úton az ilyen téren való fejlődés felé – illetve, már az is elég, hogy nap, mint nap segíthetek a sportakadémián kosarazó gyerekeknek elsajátítani az alapokat. Az ő érdekükben próbálok minél fiatalabb korosztállyal, minél több foglalkozási időt kiharcolni, hiszen ezek a gyerekek a magyar női kosárlabda jövői. Jelenleg heti egy edzésről beszélünk a tehetségcsoportosokkal, de reményeim szerint ez gyakoribb és gyakoribb lesz a sportakadémián.

Fotó: Tóth Zsombor / Soproni Darazsak Sportakadémia

Amikor az amerikai és az európai kosárlabdát hasonlítjuk össze, azt is észre kell venni, hogy két különböző kosárlabda kultúráról van szó. Te, – aki mind a kettőt megtapasztalhattad – szerinted mennyire lehet keverni a két kultúrát, amikor a gyerekek tanításáról/ képzéséről van szó?

Amíg valaki ésszerű kereteken belül csinálja, addig lehet. A kulcs, hogy megtaláljuk az arany középutat. Egyértelmű, hogy mindkét oldalon vannak hasznos, illetve nem annyira hasznos képzési motívumok, és szerintem itt jön szóba a nyitottság kérdése. Mennyire nyitott az egyik kultúra, hogy befogadja a másikat. Szerintem Európában nagyobb a potenciál, olyan szempontból, hogy jobban be lehetne hozni – illetve van, ahol már ez meg is történt – az amerikai képzést. Ha ez megtörténne, akkor amondó vagyok, hogy Európa erősebb lehetne, mint Amerika.

Összességében, hogy tetszik akkor a munka a sportakadémián? Úgy látszik van tennivaló, el tudod képzelni a jövődet Sopronban?

Nagyon sok fiatal játékos van nap, mint nap, akik keresnek, írnak/ hívnak telefonon, hogy tartsak nekik még több egyéni edzést, ami azt sugallja, hogy jó munkát végzek és van igény a képzéseimre. Ez abszolút egy pozitív visszajelzés számomra. Ami engem illet, mindig is edzősödni szerettem volna, a sportakadémián játszó fiatalokkal pedig öröm együtt dolgozni.

Nehéz megmondani, hogy mit hoz a jövő, hiszen továbbra is úgy gondolom, hogy sok mindennek kellene változnia. Vannak már pozitív jelek, de majd amikor ez a folyamat érezhetően beindul, akkor fogom látni pontosan, hogy hol is van a helyem. Addig viszont kiélvezek minden pillanatot, de maximálisan hiszem, hogy sokat tudok segíteni a játékosoknak egyéni szinten.

Már nagyon fiatal kortól kezdve különböző elvárások vannak a fiatal játékosok felé. Azonban más elvárások vannak hazai szinten, más Európában és más az USA-ban – ezeknek a kosártrendeknek kellene megfelelni. Minden játékos hoz, tanul valami egyedit a saját kosárkultúrájából. Ahhoz, hogy megfeleljenek a trendeknek, képezniük kell magukat. Magyarországon viszont hajlamosak a szakemberek inkább arra fókuszálni, hogy a gyerek mit nem tud, míg máshol arra építkeznek, amit tud.

Az egyéni képzések mellett van még egy fontos szerepköröd, hiszen a sportakadémia Junior ‘B’ csapatának vezetőedzője, illetve a Junior ‘A’ csapatának a másodedzője is vagy. Itt, most elsősorban a ‘B’- csapatra lennék kíváncsi: mit gondolsz annak az együttesnek a felkészültségi szintjéről? 

Még én sem értem teljesen a magyarországi utánpótlás csapatok szisztémáját, de az én olvasatomban a ‘B’ csapatba azok a játékosok tartoznak, akik nem tehetségprogramosok – tehát nem az ‘A’ csapat tagjai. Ez viszont nem azt jelenti, hogy nekik nem kellene kosárlabdázni, sőt, amióta csak foglalkozom velük tudom tanúsítani, hogy lelkesek, imádják magát a sportot, és napról-napra fejlődnek is.

Van egy amerikai mérték, amit ‘upside’-nak nevezünk – kicsit nyersen ez a játékosban rejlő fejlődési lehetőséget nézi. Természetesen lehet látni a gyermeken, hogy nagyon magas lesz, vagy már most jól kezeli a labdát, de igazából ez az ‘upside’ fogja eldönteni, hogy mire hivatott. Ez viszont puszta találgatás. A külső körülmények, a játék szeretete, a munkára, fejlődésre való hajlam stb. dönti el úgyis igazán, hogy lesz-e belőle nagy játékos, vagy sem. Itt lehet ismételten visszakanyarodni az egyéni képzéshez, ami sokat segíthet a játékos fejlődésében.

Végezetül, mi a legfőbb edzői filozófiád – miben hiszel leginkább? 

A kemény munkában hiszek. Abban, hogy, ha valaki jó akar lenni, ahhoz tenni kell – nap, mint nap valami újat tanulni. A felelősség elsősorban a játékosokon van, de maximálisan hiszem, ha valaki egyénileg fejleszti magát, az jó kihatással van egy csapat teljesítményére is. Ezért van nagyon fontos szerepe az egyéni képzéseknek.

Hirdetés