:
:
A hétvégén zárult riói olimpia a nõi kosárlabda szempontjából vegyes tapasztalatokat hozott. Az Egyesült Államok kiemelkedõ szereplése mellett a mezõny kiegyenlítõdésérõl számolhatunk be. Az alábbiakban összefoglalójuk az olimpiai torna tapasztalatait és lezárjuk háromhetes eseménykövetésünket.
Fotó: FIBA
Sorozatban hatodik alkalommal lett olimpiai bajnok az Egyesült Államok válogatottja. Igazából egyetlen kérdés jellemezte az elmúlt heteket az amerikaiak esetében, ez pedig az, hogy ez volt-e minden idõk legerõsebb nõi csapata. Nyilván nem lehet korszakokat összehasonlítani, de az a minõség, amit játékban láttunk, a fizikális felkészültség vagy a mentális tényezõk, mint a motiváció, a koncentráció talán most álltak a legmagasabb szinten. Történelmet láttunk idén és nem lehet kérdés, hogy egy átalakuló kerettel is folytatódhat a következõ években az amerikai dominancia. Az elõttünk álló négyéves olimpiai ciklusban egy nagy feladat áll a szakmai stáb elõtt, ez az 1980 és 1984 között született aranygeneráció tagjainak fokozatos kivezetése. Ez járhat nehézséggel, adott esetben konfliktusokkal, de annyi fiatal klasszis bukkant fel az utóbbi években és olyan a merítés, amivel a generációváltás kezelhetõ.
Az ezüstérmes Spanyolország az elmúlt olimpiai ciklusban mindent elért, amit Európából el lehet érni. 2013-ban Európa-bajnokságot nyertek, 2014-ben világbajnoki döntõt vívtak, idén pedig olimpiai fináléban szerepeltek. Mindkét elveszített döntõben az Egyesült Államokkal szemben maradtak alul, ami megfelel a papírformának. Spanyolország az utánpótlásban mutatott teljesítménye, képzési rendszere és nagy merítési lehetõségei alapján joggal bízik benne, hogy továbbra is a közvetlen élvonal tagja lesz. Náluk gondot a klubok aggasztó gazdasági helyzete, valamint a fiatalok ott is egyre inkább begyûrûzõ sportágtól történõ elvándorlása jelenthet. A spanyoloknál nem szabad megfeledkezni arról, hogy Sancho Lyttle nélkül szerepeltek az olimpián.
A bronzérmes ismét a csapategységével és hihetetlen küzdeni tudásával hódító Szerbia lett. Ahogy Marina Maljkovic szövetségi kapitány fogalmazott, folytatódik álom, amely tavaly indult az Európa-bajnokságon. Sokan és sokféleképpen magyarázzák a szerb siker titkát. Ezekben az értelmezésekben közös, azon túl, hogy természetesen minden posztra van klasszis játékos a keretükben, hogy az egész mezõnyt nézve az egyik legmotiváltabb csapatról van szó. Példaértékû az a hozzáállás és alázat, amivel a válogatott szereplés iránt vannak a játékosok. Ez rengeteget számít, különösen ott, ahol gyakorlatilag a 2. és a 10. hely között bárki bárkit bármikor meg tud verni. Ez az olimpiai torna pedig ilyen volt.
A negyedik helyre futott be Franciaország, akik legalább annyira elégedettek lehetnek az olimpiai szereplésükkel, mint a fentebb kiemelt három másik nemzet. Nem lehet elég alkalommal hangsúlyozni, hogy Celine Dumerc késõi kiválása ellenére sikerült elérni ezt az eredményt. A klasszis irányító két nappal a torna kezdete elõtt már Brazíliában sérült meg. A fiatalokról is szólt ez az olimpia a galloknál, hiszen az 1995-ös születésû Marine Johannes és az 1994-es születésûek közül Olivia Epoupa, illetve Valeriane Ayayi is rengeteg lehetõséget kapott és éltek is ezzel. A következõ években már egyre inkább õk lesznek a fõszereplõk.
1992 óta elõször nem szerzett érmet Ausztrália az olimpiai játékokon nõi kosárlabdában. Ezzel a tornával a nagy generáció még aktív tagjai közül Penny Taylor is visszavonult a válogatottságtól. Az ausztrál szakírók elsõsorban a szakmai stábot és Brendan Joyce szövetségi kapitányt találták meg. Azzal magyarázzák a szereplést, hogy annyira a döntõre és az Egyesült Államok legyõzésére koncentrált a csapatuk, hogy megfeledkeztek arról: addig el is kell jutni. Nem figyeltek a csoportkörben azokra a jelekre, hogy lényegesen alacsonyabban rangsorolt gárdák is sokáig képesek voltak szoros csatát vívni velük és Liz Cambage-t leszámítva klasszis teljesítményt csak elvétve láttunk.
Az 5-8. helyen zárt gárdák között Ausztrália mellett ott volt Japán, illetve Törökország és Kanada. Japán és Kanada a legtöbbet fejlõdött válogatottak ebben az olimpiai ciklusban. Minkét nemzet nevelt ki WNBA-játékosokat az utóbbi években és megtaláltak azt a stílust, amivel eredményesek lehetnek. A japánok a gyorsaságukra, a rengeteg mezõnykísérletre épülõ kosárlabdájukkal, Kanada pedig az európai szervezettséget vegyítve egy fizikálisabb kosárlabdával tudott megszorongatni erõsebb csapatokat. Ki kell emelni Törökországot is, akik fél lábbal már a négy között voltak, amikor kicsúszott a kezükbõl a spanyolok elleni negyeddöntõ. Egy meghatározó generáció egyik utolsó nagy dobását láttuk. Nevriye Yilmaz elköszön a válogatottól, de Vardarli és jó eséllyel Ivegin, Alben vagy éppen Sanders pályafutásában sincs benne Tokió. Ilyen kaliber pedig az utánpótlásukban nem bukkant fel.
Hasonló gondokkal küzd a 9. helyen záró Fehéroroszország is. Náluk a Leuchanka, Verameyenka, Troina nevével fémjelzett generáció fut ki, miközben Snytsina és Harding pályafutásában sem feltétlenül van benne még egy olimpia. Ezen a tornán hõsiesen küzdöttek, de olyan szûkõs kerettel, ahol négyen átlagolnak 28 perc felett, nem lehet sikert elérni. Természetesen akadtak kevésbé kiemelkedõ teljesítményei is az olimpiai tornának. Ilyen Kína visszaesése, ahol Tom Maher sem tudott érdemi változást hozni. Koncepció nélküli szétesett csapat benyomását keltették. A braziloknál továbbra sem látni, hogy miként kerülhetnének vissza a nemzetközi élmezõnybe. A pályafutása végén járó két nagy egyéniségük Erika de Souza és Iziane Castro Marques bizonyult a legjobbnak, talán Clarissa Dos Santos az egyetlen társuk. Nincs olyan feljövõben lévõ tehetség, akire lehetne építeni. Óriási veszteség, mert Brazília egy hatalmas piac lenne a nõi kosárlabdának a tradíciók miatt. A végére maradt Szenegál, akik egyetlen afrikai csapatként nagyon kilógtak a mezõnybõl. Még várat magára az igazi afrikai áttörés, de ha õszinték akarunk, ennek még elõszele sincs.
