Jó szájízzel zárta a magyar válogatott az U20-as Európa-bajnokságot – Magyar Gergellyel értékeltünk

A kilencedik helyen zárt a magyar válogatott a 2026-os U20-as Európa-bajnokságot. Magyar Gergely vezetőedzővel értékeltük a kontinenstorna tapasztalatait.

Szép feladat összegezni ezt az Európa-bajnokságot. Sokat gondolkodtam a megfelelő felvezető kérdésen, és végül erre jutottam: félig üres vagy félig tele a pohár?

Jó kérdés, igazából mindkettő. Ahogyan előzetesen is beszéltünk róla és terveztük, az elsődleges cél a biztos bentmaradás kiharcolása volt. A nagy álom persze a legjobb nyolc közé jutás lett volna, de látva a hiányzóinkat – hiszen négy-öt meghatározó játékosunkra sem számíthattunk –, azt gondolom, a kilencedik hellyel abszolút kihoztuk a helyzetből a maximumot. Ettől függetlenül persze motoszkál a fejemben a gondolat: mi lett volna, ha a csoportmérkőzéseken megverjük a letteket és a németeket? Ha csoportelsőként jutunk tovább, és a horvátokkal találkozunk, meglett volna az esélyünk a negyeddöntőre? A sportban persze nincsen „ha”, de az ember óhatatlanul eljátszik ezzel a gondolattal is.

Végül az alsó ágra került a válogatott a 9-16. helyért. Ott viszont számomra rendkívül pozitív volt látni, milyen jól reagáltak a lányok az alsó ág jelentette kihívásra. Egyáltalán nem látszott a csapaton, hogy megroppant volna a teher vagy a kiesés veszélye alatt.

Ezt kiválóan láttad, mi is pontosan így érzékeltük. Igyekeztünk ezt a szemléletet erősíteni bennük a kommunikációnk során is. Amikor Klaipėdából át kellett költöznünk Alytusba, elmondtuk a lányoknak, hogy számunkra tulajdonképpen egy teljesen új torna kezdődik. Arra kértük őket, felejtsék el az addigi történéseket, és úgy fussanak neki a hátralévő mérkőzéseknek, hogy végül pozitív élményekkel zárhassuk az Eb-t.

Rettentően büszkék vagyunk rájuk – és ők is azok lehetnek magukra –, hogy egy ilyen nehéz szituáció után minden tekintetben, fizikálisan és mentálisan is maradt erejük zsinórban megnyerni ezeket a sorsdöntő meccseket.

A statisztikák folyamatosan javuló tendenciát mutatnak. Edzőként is az volt a benyomásod, hogy a torna előrehaladtával érett és állt össze igazán a csapat?

A lebonyolítási rendszer sajátossága, hogy gyakorlatilag egyetlen mérkőzésen dől el, bejutsz-e a legjobb nyolc közé, vagy sem. Ezzel együtt valóban egyértelmű volt a fejlődés. Talán a felkészülési mérkőzéseken mutatott remek forma túlságosan is megnyugtatta a lányokat, hiszen ott – gondoljunk csak a spanyolországi tornán a házigazdák elleni győzelemre – rendkívül gördülékeny volt a játékunk. Az Eb-n aztán a gépezet elkezdett akadozni, a nyitó vereség pedig senkinek sem tett jót lelkileg. Végül azonban pontosan az történt, amit említettél: a torna végére egyértelműen összeálltunk, bár tény, hogy az alsó ágon már más kaliberű ellenfelekkel találkoztunk.

Ha a teljes képet nézzük, hogyan értékeled: ez a csapat ebben a felállásban mely területeken volt leginkább versenyképes?

A legfontosabb tényező – amiről már a torna előtt is szót ejtettünk –, hogy nálunk nem voltak kimondott, klasszikus húzóemberek. Pontosabban: Fárbás Lizi, Toman Réka és Drahos Leila is képes volt meccsről meccsre megmutatni a tehetségét, de náluk is hiányzott a tökéletes kiegyensúlyozottság, akadtak gyengébb találkozóik.

Időnként elkélt volna a pályán egy határozott, megingathatatlan vezéregyéniség. Ennek a helyzetnek viszont megvolt az az előnye, hogy szinte a legvégéig tíz-tizenkét embert tudtunk forgatni a pályán, és mindig akadt valaki, aki érdemben hozzá tudott tenni a közös teljesítményhez. Bár a hajrára ez a rotáció nyolc-tíz főre szűkült, összességében ez volt az egyik legnagyobb fegyvertényünk: az alsóházi ellenfelekhez képest sokkal mélyebb, merítési lehetőségekben gazdagabb kispadunk volt.

Ez szemmel láthatóan kifizetődött, különösen a németek ellen.

Valóban. Bár nem szeretek senkit sem külön kiemelni, hozzá kell tennem, hogy többen is képesek voltak kilépni a komfortzónájukból. Tózer-Nemes Bogi például a torna végére zokszó nélkül elvállalt olyan feladatokat is, amelyek egyébként kevésbé testhezállóak számára. Ha a helyzet úgy kívánta, felhozta a labdát, irányította a játékot, vagy éppen faultokat harcolt ki, és magabiztosan értékesítette a büntetőket. Még sorolhatnám neveket, mert olyan játékosaink vannak, akik képesek a válogatott érdekeit szem előtt tartva gyorsan váltani, és olyan erényeket is megcsillogtattak, amelyek a saját klubcsapatukban talán ritkábban kerülnek előtérbe.

Kicsit kitekintve a nemzetközi mezőnyre: a látottak alapján milyen szakmai tendenciákat rajzolt ki a női kosárlabdában az idei U20-as Európa-bajnokság?

Egyértelműen kirajzolódik egy irányvonal, amely ma már nemcsak az utánpótlásban, hanem a felnőtt élmezőnyben is meghatározó: ismét óriási szerepet kapnak az egy az egy elleni szituációk. A fókusz azon van, ki képes megbontani a védelmet, ki támadja agresszíven a gyűrűt, és ki tud ebből azonnal eredményes lenni.

A sokpasszos stílus, melyet még ezen a tornán is játszott válogatott, úgy gondolom ma már a múlté, ahol egy támadáson belül akár tíz-tizenkét átadás is történik és sokszor hiába alakul ki tiszta dobóhelyzet már a második passz után, nem is keresik a gyűrűt, hanem gépiesen játsszák tovább a betanult figurát. Egyre inkább a „read and react”, azaz az „olvasd a játékot és reagálj” elv érvényesül, ezen belül is az egy az egy elleni bontások dominálnak.

Az előbbiekre nagyszerű példa az izraeli csapat, akik úgy nyertek ezüstérmet, hogy a játékuk egy rendkívül kreatív kosarasra épült: ő bármikor képes volt pontot dobni, vagy tiszta helyzetet teremteni a társainak. Ehhez pedig szorosan kapcsolódik egy másik modern, megkerülhetetlen tényező, a kiváló hárompontos-hatékonyság. Izraelnek is volt két-három olyan extra külső dobója, aki kíméletlenül kihasználta az irányítójuk által megteremtett üres helyzeteket. Egyértelműen ebbe az irányba halad a sportág.