:
:
A héten Dawn Staley, a South Carolina és az amerikai válogatott vezetõedzõje a Players’ Tribune felületein publikált egy hosszú cikket, amiben a színes bõrû edzõnõk státuszát elemezte.
Régóta visszatérõ téma az Egyesült Államokban a nõi kosárlabdában és annak társadalmai vetületeit vizsgáló összeállításokban, hogy még mindig aránytalanul kevés nõi szakvezetõ dolgozik a sportágban akár egyetemi, akár profi szinten. Ezen felül ráadásul a kulcsjátékosok többsége hiába fekete, színes bõrû edzõnõk gyakorlatilag alig jutnak vezetõedzõi pozícióhoz.
Dawn Staley a remek írásában saját példáján keresztül vette át a színes bõrû edzõnõk kihívásait. Megtudjuk a cikkébõl, hogy amikor a University of Virginiára került fiatal, feltörekvõ tehetségként, mennyire idegül mozgott. Nem találta a közös hangot az oktatókkal, a társakkal. Hiába bizonyult mindenki nyitottnak és befogadónak, õ úgy tartotta magáról: másként beszél, másként öltözködik, nincs helye ott.
Azt tapasztalta, hogy semmi közös nem volt benne és a hallgatók többségében. Ekkor kezdett azon gondolkozni, hogy gyakorlatilag nincs is olyan szakmai program, ahol fekete edzõ irányítása mellett dolgozhatna. Ebben az a probléma, hogy így nincs olyan ember sem, aki segítene a fiataloknak ezen korlátok lebontásában, a gátlások feloldásában. Ennek megfelelõen ezt idõsebb korban is viszik magukkal és így gyakorlatilag megszilárdul a jelenlegi struktúra.
Staley írásából kiderül, hogy mind a mai napig ezt a folyamatot tapasztalja munkahelyén Dél-Karolinában, Columbia városának térségében is. A fekete játékosok 90%-a fehér edzõk keze alatt dolgozik. Emiatt óriási a felelõsség a néhány aktív színes bõrû edzõn, akiknek a munkáját mindenki nagyítóval figyeli. Összességében mégis úgy látja, hogy az aktív társadalmi szerepvállalásuk viheti elõre a sportágat.
Arról is értekezik Staley, hogy rengeteg sztereotípiával találkoznak. Ilyen például a “dühös fekete asszony” visszetérõ motívuma, aki teátrálisan kiabál. Saját példáján említi, hogy a bajnoki címük megszerzése után még az országos sajtóban a vele kapcsolatos illusztrációs fotók többsége is azt ábrázolta, amikor egy felfokozott pillanatában a játékvezetõvel ordít. Ebben nem lát bántó szándékot, egyszerûen úgy érzi: ez a magatartási forma a berögzült kép a társadalmi gondolkodásban.
Azt is kiemeli a cikkben, hogy sokszor találkozik olyan megnyilvánulással, amikor egy-egy szurkolójuk elmondja: sokáig eszébe sem jutott élõben megnézni a csapatot, mert életében nem járt még az egyetemi kampuszon. Ugyanakkor amikor elment egy ilyen eseményre, teljesen pozitív tapasztalatokban részesült. Saját célját tehát abban határozza meg, hogy a munkájával, sikereivel összehozza az embereket.
A cikkhez készült egy 20 perces kerekasztal összeállítás öt színes bõrû edzõnõvel. Az alábbiakban Dawn Staley, Carolyn Peck, Felisha Legette-Jack, Yolett McPhee-McCuin és Vanessa Blair-Lewis beszélgetését láthatjuk. Érdemes megtekinteni.
