Kimondottan kellemetlen ellenfél tudunk lenni – interjú Lelik Rékával

Sorozatban harmadszor választották a bajnoki évad legjobb játékosának Lelik Rékát. A világbajnokság rajtja előtt ültünk le egy hosszabb beszélgetésre a válogatottról, lelki tényezőkről, nemzetközi versenyképességről.

Sorozatban harmadszor kaptad meg az Évad Játékosa elismerést, amihez ezúton is gratulálok. Ez az első alkalom a háromból, hogy trófea nélküli évet zártál, vagyis nem társult hozzá egy kimagasló klubcsapatsiker. Emiatt is kérdezem: ha visszagondolsz és felidézed az elmúlt szezont, miben látod azt a pluszt, amelyben fejlődni tudtál, és ami megalapozta ezt a mostani elismerést?

Ez összetett kérdés. Kétségtelenül egy sokkal kevésbé gördülékeny szezont hagytunk magunk mögött, mint az azt megelőző kettő volt, de az ilyen időszakoknak is megvan a maguk szépsége, és rengeteget lehet belőlük tanulni. A diósgyőri éveim során ébredtem rá, hogy bár a kosárlabdának többféle célja lehet, számomra már nem feltétlenül az eredmények mindenáron való hajszolása a legfontosabb. Próbálom elengedni ezt a görcsösséget, hiszen máskülönben valószínűleg sok csalódás érne, és nem tudnám úgy élvezni a játékot.

Ettől függetlenül természetesen óriási versenyszellem munkál bennem; aki ismer, tudja, hogy a legkisebb dolgokból is képes vagyok versenyt csinálni. Ebből fakadóan kikapni, vagy akár csak másodiknak lenni, abszolút nem nekem való. Mégis igyekszem minden helyzetben megkeresni az okokat, és levonni a tanulságokat: mit adott nekem az adott szituáció, és mit vihetek magammal belőle.

Ebből a szempontból az idei, rendkívül hullámzó év nagyon tanulságos volt. Amiben a leginkább úgy érzem, hogy sikerült előrelépnem az eddigi szezonokhoz képest, az a felelősségvállalás. Mintha az elmúlt évek befektetett munkája most ért volna be, most állt volna össze egy egésszé. Huszonhét évesen elmondhatom, hogy komoly rutint szereztem, és szinte minden mérkőzésen azt éreztem – nyilván kisebb-nagyobb kivételekkel –, hogy rajtam múlik a saját teljesítményem. Ez az a fajta tapasztalat, amit a karrier elején egyszerűen nem lehet megvásárolni, ezt csak átélni lehet.

Igyekeztem összefogni az elmúlt évek tapasztalatait, és ezt megmutatni a pályán. Úgy vélem, ez nagyrészt sikerült is. Persze voltak hibák és hullámvölgyek – bár próbálom elkerülni, hogy a legrosszabbkor teljesítsek alul –, de sportolók vagyunk, emberek vagyunk, mi is hibázunk. Úgy érzem, ebből a szezonból kihoztuk a maximumot, ennél több egyszerűen nem volt benne, így hiányérzet sincs bennem. Természetesen ideális körülmények között magasabbak lettek volna az elvárások magunkkal szemben, de így alakult, és ennek is tudunk örülni.

Lehet, hogy az olvasók már unják, de ezt a kérdést mindenképpen fel szeretném tenni. A nyár folyamán a válogatottból, akivel hosszabb, a kötelező körökön túlmutató beszélgetést folytattam, azt tapasztaltam, hogy az elmúlt egy-másfél évben fejben sok minden a helyére került. Sok nagy esemény előtt voltam kérdező szerepben, de ennyiszer és ilyen határozottan még soha nem került elő játékosoktól, hogy a helyére tették volna a tapasztalataikat. Ez egy valós benyomás a részemről, vagy csak én magyarázom bele?

Teljesen valós. Egyre kisebb a korkülönbség a csapat magját alkotó játékosok között. Sokat számít, hogy már nem a legfiatalabb kategóriába tartozunk, komoly tapasztalattal rendelkezünk, és lényegében most kellene elérnünk a pályafutásunk csúcsát. A vb-kijutás önmagában is igazolja ezt a fejlődést. Persze a konzisztenciáról még korai lenne végleges ítéletet mondani, hiszen novemberben és februárban kőkemény Eb-selejtezők várnak ránk.

Nem dőlhetünk hátra azzal a tudattal, hogy kijutottunk a világbajnokságra, tehát mi egy nagyon jó csapat vagyunk. Ha ezek után lemaradnánk az Európa-bajnokságról, az egyértelmű kudarc lenne. Ugyanakkor bízom benne, és érzem is a csapaton, hogy ezt a teljesítményszintet most már tartósan, éveken át képesek leszünk állandósítani, a mostani vb-n pedig csapatként is hatalmasat léphetünk előre.

Gyakorlatilag ennek a pozitív hullámnak, amely Isztambul óta kitart, és amelynek az egyik fénypontja a pénteken kezdődő világbajnokság, az igazi fokmérője talán inkább az lesz, ha a 2027-es Európa-bajnokság előtt is egy hasonlóan bizakodó előzetest rögzíthetünk.

Igen, ez nagyon jó lenne, mindannyian ezt szeretnénk. Nyilvánvalóan sűrű a nemzetközi versenynaptár, és bár minden tornára megvan az esélyünk a kijutásra, egyiket sem adják ingyen. Ahhoz, hogy egyáltalán olimpiai selejtezőről beszélhessünk, először kvalifikálnunk kell magunkat az Eb-re. Ahogy már említettem, egyáltalán nincs könnyű csoportunk, de a nyáron pont azon dolgoztunk, hogy a csapattaktikát annyira összecsiszoljuk, hogy novemberben már jóval kevesebb idő alatt is fel tudjuk venni a fonalat.

Persze sok múlik majd az aktuális tényezőkön: lesznek-e sérültek, ki milyen fizikai állapotban érkezik, és milyen szerepet tölt be a saját klubjában. Idén többen is külföldön játszunk – talán még sosem légióskodtunk ennyien egy időben –, ami szintén érdekes hatással lehet a csapat dinamikájára. A fő célunk most az, hogy minden percét élvezzük ennek a világbajnokságnak, hiszen az elmúlt negyed évszázad is mutatja, hogy ez nem adatik meg minden évben.

Reméljük, ez a torna olyan önbizalmat ad majd nekünk az Eb-selejtezőkre, amellyel mi magunk is elhisszük, hogy a világ legjobb csapatai közé tartozunk.

Említetted, hogy te magad is légiósnak állsz. Ha egy picit a nemzetközi megmérettetéseknél maradunk, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy – finoman fogalmazva – a magyar csapatokat nem kényeztette el a siker az elmúlt évadban a nemzetközi kupasorozatokban. Bár a klubkosárlabda és a válogatott két külön műfaj, de a DVTK-val szerzett tapasztalataid alapján le lehet vonni ebből olyan következtetést, ami rávilágít arra, hol is tartunk most a világ kosárlabdázásához képest?

Igen is, meg nem is. Ebben a kérdésben azért érdemes kettéválasztani a válogatottat és a magyar bajnokságot. Úgy érzem, hogy a nemzeti csapat jelenleg felfelé ívelő pályán mozog a sikerek felé, a hazai bajnokság színvonala viszont érezhetően visszaesett. Ez jól látszik azon is, hogy a következő idényben mindössze két magyar klub indul a nemzetközi porondon, ami talán az eddigi negatív rekord, legalábbis amióta én követem.

Nem tudom, hogy ez hosszútávon milyen mértékben befolyásolja a magyar kosárlabda egészét, de nagyon bízom benne, hogy pár éven belül helyreáll a világ rendje. A sport természetesen tele van bizonytalansággal, de őszintén remélem, hogy ez a klubszintű hullámvölgy nem fogja negatívan érinteni a válogatottat.

Említetted a válogatott felfelé ívelő tendenciáját. Hogy látod, melyek azok a stílusjegyek, amelyek igazán versenyképessé teszik a csapatot?

A mi csapatunk elsősorban az összetartásáról híres. A pályán és azon kívül is kiváló a hangulat, ami rendkívül fontos alap. Emellett szerencsére vannak nemzetközi szinten is elismert, kiemelkedő játékosaink, így a vezérszerep is megoszlik, nem egyetlen ember vállát nyomja a teher.

Kimondottan kellemetlen ellenfél tudunk lenni; ha elkapjuk a fonalat, a legjobb csapatok dolgát is képesek vagyunk megnehezíteni. Intelligens kosárlabdát játszunk, gyorsan és jól járatjuk a labdát, amire sokkal nehezebb felkészülnie az ellenfeleknek. A játékstílusunk alapvetően vegyes, sokszínű, és remekül tudunk alkalmazkodni az ellenfélhez.

Persze arra is volt már példa, hogy egy teljes mérkőzést, esetleg egy vereséget is be kellett áldoznunk ahhoz, hogy ráérezzünk a ritmusra, de utána mindig sikeresen felvettük a kesztyűt. A vb-n aztán tényleg mindenféle játékstílussal találkozunk majd pár nap leforgása alatt. Bízom benne, hogy képesek leszünk gyorsan reagálni – ebben úgy érzem, egyre jobbak vagyunk.

Isztambulban egyértelműen megmutatkozott, hogy sokat lépett előre a csapat az alkalmazkodóképességben. Azóta némileg változott a keret. Mire számíthatnak a szurkolók? Ezek a változások stílusbeli vagy játékrendszerbeli újításokat is magukkal hoznak?

Nem hiszem. A stílus és a játékrendszer alapjaiban már adott volt. A vezetőedző és a szakmai stáb elképzelései nem változtak, ők is azokat a játékosokat keresik, akik tökéletesen illeszkednek ebbe a szisztémába. Ebből kifolyólag a nézőknek nem kell drasztikus taktikai változásokra számítaniuk.

A keretben cserék persze történtek, hiszen a sérüléseket sajnos nem mindig lehet elkerülni, de abban biztos vagyok, hogy Völgyi Péter szövetségi kapitány az általa vélt legjobb tizenkettőt nevezte a tornára. Aki most itt van a keretben, az teljes szívvel itt akar lenni, és mindent meg fog tenni azért, hogy ott segítse a csapatot, ahol csak tudja.

Ahogy hallgatom a válaszod, rájöttem, hogy talán butaságot is kérdeztem. Valóban régen rossz lenne, ha egyetlen nyár alatt mindent teljesen újra kellett volna gondolni.

Abszolút. Ahogy mondtam, kialakult egy stabil mag, amelynek tagjai évek óta együtt játszanak. Rendkívül fontosnak tartom, hogy mindenki tisztában legyen a saját szerepével, a képességeivel, és ugyanígy ismerje a társaiét is. Csak így lehetséges a hatékony csapatszintű együttműködés.

Az isztambuli selejtezőn pont az volt a legnagyobb erősségünk, hogy pontosan tudtuk: kire, miben és mikor számíthatunk, ki mikor tud előlépni vezérré. Remekül tudtunk alkalmazkodni egymáshoz a pályán.

Azt is kifejezetten jó volt látni, hogy ezt mindenki el is fogadta. Belátta, hogy „lehet, hogy most csak öt percet kapok a pályán, de abban az öt percben kell kihoznom magamból a maximumot”. Bár ez talán apróságnak hangzik, valójában óriási mérföldkő egy közösség életében.

Így van, és ezt a gyakorlatban megvalósítani sokkal nehezebb, mint ahogy hangzik. Egy keret tizenkét játékosból áll; mindenkinek megvan a maga rendkívül fontos feladata, de ezek a szerepkörök értelemszerűen nem egyformák. Pontosan emiatt kihívás összeválogatni a megfelelő tizenkét embert. Viszont éppen ebben rejlik a csapatsportok szépsége. Aki ezt a hierarchiát nem tudja elfogadni, annak azt szoktam mondani, hogy érdemesebb egyéni sportágat választania.

Zárásul egy kicsit személyesebb, emberi kérdés: milyen érzésekkel, milyen gondolatokkal szálltál fel kedd délben a repülőre?

Rendkívül izgatott voltam, hiszen egy nagyon hosszú felkészülés áll mögöttünk. Egy idő után lelkileg már nem könnyű folyamatosan ugyanabban a hotelben lakni, edzeni, majd másnap hazamenni. Emiatt már alig vártam, hogy elutazzunk, és végre igazán megcsapjon annak a szele, hogy „igen, itt vagyunk egy világbajnokságon, a világ legjobbjai között”. Őszintén szólva már nagyon ki szerettem volna szakadni a monotonitásból.

A hangodon a kiegyensúlyozottság hallatszik. Sikerült megtalálni az egészséges egyensúlyt a feszült izgalom és a motivált várakozás között? Milyen most a nyomás rajtatok?

Szerintem igen, sikerült, leginkább azért, mert most jóval kisebb rajtunk a teher. Egyébként a nyomás alatti teljesítmény terén is sokat fejlődtünk az utóbbi időben, ezt a gátat Isztambulban már sikeresen áttörtük. Személy szerint nagyon kíváncsian várom, hogy így, egy lényegesen felszabadultabb állapotban mire leszünk képesek a pályán.