Kiváló 3×3-as tornát hozott a párizsi olimpia

Vasárnap lezárult a párizsi olimpia. Elérkezett a visszatekintések, értékelések időszaka. Az alábbiakban a 3×3-as női kosárlabda tornára tekintünk vissza, amihez – a felvezetéshez hasonlóan – Károlyi Andreát hívtuk segítségül.

A 3×3 ünnepe volt Párizs

Hihetetlen jól sikerült az egész! Jó érzéssel töltött el nézni az olimpiai 3×3-as mérkőzéseket, óriási élményt jelentett. Bármennyire is szeretjük ezt a szakágat, de reálisan nézve ez nem 5:5 és soha nem is lesz az a nagyközönség szemében. Ettől függetlenül egy színvonalas és jó hangulatú eseményt rendeztek. Az a 6500 néző, aki nap, mint nap megtöltötte a lelátót, nem hülye, ha szabad így fogalmazni. Az pedig külön öröm, hogy az a játéknap is telt házas lett, ráadásul már biztosan búcsúzó francia csapat mellett, amikor kizárólag női mérkőzésekre került sor.

Színvonalában is kiváló tornát követhettünk, bár a vége felé már érezni lehetett, hogy fáradnak a csapatok. Nagyjából az ötödik meccseknél tudom meghúzni a határt. Addig jellemezte a játékot igazán jó színvonal. Utána akadt egy-két alkalom, amire azt mondom: remélem nem azok alapján ítélik meg a sportágat. Megkockáztatom, hogy a teljes olimpia egyik legnagyobb terhelését a 3×3-as kosárlabdázók kapták. Elég csak arra gondolni, hogy a bronzcsatán pályára lépő válogatottak tíz meccset vívtak Párizsban.

Óriási német fejlődés

Mindkét nemnél bejött: annyira kiegyenlített volt a mezőny, hogy még a meglepetés sem meglepetés. Az előzetes esélylatolgatásunkra visszautalva én a németek és az ausztrálok pozícióját néztem be.

Egyszerűen nem feltételeztem, hogy a torna teljes időtartamában ennyire jó és kiegyensúlyozott játékot tudnak hozni a későbbi aranyérmes németek. Sonja Greinacher hihetetlen teljesítményt nyújtott, főleg, hogy azóta kiderült: törött kézzel játszott. Hasonlóan jó volt a szintén visszavonuló Svenja Brunckhorst is. Nekem egyébként meglepő, hogy ő is elköszön a sportágtól.

A legtöbb kétpontost a német válogatott érte el, a legkevesebb kapott pont is náluk szerepel és 85%-al büntetőztek. Hiába nekik volt a második legtöbb eladott labdájuk, de a legkevesebb faultot ők ütötték be. Ez azért kulcs, mert 3×3-ban nagyobb az értéke a büntetőnek, mint 5:5-ben. Ha kettőt dobsz, akkor a dupla pontot érheted el, mint egy sima mezőnykosárral. Azzal, hogy keveset faultoltak, nagyon kevés ilyen könnyű pontot kaptak. Ráadásul a kevés fault és a tény, hogy mégis ők voltak a legjobb csapat, arra is rávilágít, hogy a védekezésük rendben volt végig.

Elképesztő, amekkora fejlődést ez a német csapat bemutatott. Ha belegondolunk, hogy 2021 nyarán a tokiói olimpia elveszített selejtezőjét követően egy belgrádi tornán legyőztük őket és a játékban mekkora volt a különbség, akkor ez még szembetűnőbb. A legfontosabb tapasztalat ebből, hogy összefogással és átgondolt munkával „hamar” el lehet jutni erre a szintre és ez nem kizárólag 3×3-ra vonatkozik. Nézzük meg az 5:5 válogatottjuk olimpiai szereplését vagy akár az U20-as válogatottjuk Európa-bajnoki 4. helyét. A németekről példát lehet venni.

Spanyol ezüst, amerikai bronz

Érdekes figyelni a felvételeken az olimpiai döntő előtt a játékosok bemutatását. A spanyoloknál négyből hárman irgalmatlanul be voltak feszülve, míg a németek mosolyogva futottak be. A testbeszéd alapján már akkor eldőlhetett az a mérkőzés. Ettől függetlenül a spanyolok érdemeit ez nem kisebbíti.

Sandra Ygueravide és Vega Gimeno már ősidők óta tagjai a csapatnak, miközben kettőjük mellé találtak két elképesztően hasznos embert Gracia Alonso és Juana Camilion személyében. A 44-es mezben szereplő Alonso szintén zseniálisan játszott, de ez Sandra Ygueravide tornája volt. Ismét bizonyítva, hogy a 3×3-ban a korral ér be egy játékos. Nagyon ritka, hogy valaki 20-21-évesen berobban és „WOW!” varázsol valamit. Amennyire fizikális és 1:1-re épül a 3×3-ra, legalább annyira a fejek játéka is és ehhez szükség van a rutinra. A rutin mellett pedig a másik döntő tényező az összeszokottság, aminek talán a legjobb példáját Párizsban éppen a spanyolok mutatták.

USA a csoportkör után szerencsés ágra került és nagyon remélem: azzal, hogy végül meglett nekik a bronzérem, kitartanak a jelenlegi 3×3-as irányuk mellett. Los Angeles előtt sem gondolják újra a rendszert és nem térnek vissza oda, ahol Tokió előtt tartottunk. Akkor nagyobb mértékben nyúltak az ismertebb WNBA-s játékosokhoz, akiket sem előtte, sem utána nem láttunk 3×3-ban.

Szerintem az a lélektani hadviselés is bejött az Egyesült Államoknak, hogy elkezdték kivezényelni a sztárokat a 3×3-ra. Teljesen más az amerikai sportolóknak, hogy nekik úgymond csapattárs egy Lebron James, Kevin Durant vagy A’ja Wilson, míg az ellenfélnek csak beleül a fejébe a tudat: „Úristen, én most előttük fogok játszani.” Még, ha ez csak minimális része is a történetnek, de ilyen kis különbségek mellett minden momentum számíthat. Szerintem nem véletlen, hogy a vesztes meccsek után szaporodtak meg a sztárok a lelátón.

Kanadát emberileg sajnáltam, hogy nem állhattak dobogóra. A top4-ből egyedül nekik volt sérültjük a tornán. Jó példa ez arra, hogy ha nem is pihensz sokat 3×3-ban, de leülsz legalább háromszor 20 másodpercre, az nagyon sokat számíthat. Elfáradtak a végére, miközben a Plouffe-testvérekről ismét bebizonyosodott, hogy bár igazi motorjai a kanadai 3×3-nak, de lehet, hogy minőségben egy olimpiai éremhez már kevesek.

Ausztrália és Kína lemaradt az elődöntőről

Felcserélem a sorrendet, hiszen Kína lett a 6. és Ausztrália az 5. helyezett, de nekem a meglepetések csúcsát Kína jelentette. Nem a számszerű eredmények miatt, hanem azzal, ahogy kinéztek, kis túlzással már a második meccsükön sem tudtak lépni. Szemmel láthatóan fizikális gondokkal küzdöttek, pedig játszottak Women’s Series tornákat és azt sem éreztem rajtuk, hogy nagyképűek lennének, esetleg elszámolták volna magukat a mezőny erősségét illetően.

Ausztrália kisebb mértékben, de összességében ők is csalódást jelentettek számomra. Amennyire szépen játszottak a felvezető versenyeken, az olimpiát megelőző Women’s Series tornákon és előtte a selejtezőn, annyira szétestek a párizsi torna végére. A negyeddöntőkig nem pihenhettek a csapatok és ez lehet, hogy sok nekik. Különösen, hogy sérülés is hátráltatta őket. Tőlük érkezik egyedül játékos az 5:5 klubszezonra Magyarországra, Marena Whittle Szekszárdon fog játszani. Neki nagyobb töltet lett volna, ha éremmel a nyakában érkezik, de én így is sokat várok tőle.

Érdekes helyzetben vagyunk, mert Kanadánál, Kínánál és Ausztráliánál is említettem fizikális gondokat.

Szerintem megfontolandó lehet, hogy plusz egy embert megengedjenek az olimpián. Közel kétszer annyi meccset játszanak a csapatok, mint 5:5-ben és sokkal rövidebb időszak alatt. Mivel a 3×3-as FIBA tornákon nem tudom elképzelni az öt játékost, így az a rendszer lehet életképes, amit több sportág alkalmaz. Nevezeten, hogy egy tartalékot vihet magával mindenki és egyetlen cserelehetőséget kap. Tehát, ha valakit egyszer becserélnek, akkor utána már nincs varialás. Ennek az egynek látnám értelmét, mert ha meccsek alatt odaültetnénk két játékost a cserepadra, az megint más játékot eredményezne.

A házigazda Franciaország és Azerbajdzsán nem élte túl a csoportkört

Sajnáltam a francia válogatottat, hiszen hosszú utat jártak be. Emlékszem, hogy az edzőjük a 2017-es nantes-i világbajnokságon, miután korán kiestek, kérte, hogy az edzésünket megnézhesse. Bár nem vártam sokkal előrébb a csapatukat, de az meglepetés, hogy a hat közé sem kerültek be. Nekem Hortense Limouzin keretbe jelölése az a pont, melyet továbbra sem értek. Lehet úgy nézni, hogy jobb formában volt, mint Marie-Eve Paget, de ő olyan motorja a francia 3×3-nak, akit nem lehet kihagyni a hazai olimpiáról.

Nem is feltétlenül a nevek a lényeg a hazai szereplést nézve, hanem fogalmazzuk át úgy, hogy „a két kicsi” a keretben. Ők tényleg nagyon kicsik voltak ebben a mezőnyben és ezzel a szerkezettel hibáztak. A csapatépítésnél felemás helyzet alakulhatott ki. Azzal, hogy kivették a játékosokat az elmúlt szezonban az 5:5-ből, megkapták a szövetségük teljes támogatását, de olyan feltétellel, hogy előre ki kellett választani nyolc játékost. Ez is befolyásolhatta az olimpiai csapat összeállítását.

A franciák végül 8. helyen zártak, Azerbajdzsán is megelőzte őket. Ez jól mutatja, hogy a nyolcból nem volt egyetlen olyan gárda sem, amelyiket mindenki 21-6-ra vert volna. Azerbajdzsán szépen küzdve két nagyhatalmat, USA-t és Kínát győzte le. Lényegesen jobban helyt tudtak állni, mint Tokióban Mongólia vagy Románia, de nem gondolom, hogy őket látjuk még valaha olimpián. Az viszont nagyon kell az olimpiáknak, hogy a kis nemzetek ágáról érkező szereplők legalább ilyen teljesítményre legyenek képesek.

Megjósolhatatlan Európa-bajnokság jön

Augustus 22. és 25. között már az Európa-bajnokságon követhetjük ezen válogatottak egy részét. Szerintem egyik csapat sem fogja elengedni azt a tornát. Természetesen kérdés, hogy melyik válogatott milyen összeállításban szerepel. A már böngészhető keretek változnak-e és ha igen, akkor mennyit.

Ha az olimpiai felállásban vállalnák be az indulást, ennek a német és spanyol gárdának most olyan érzelmi többlete van, amivel akár újra elmehetnének a döntőig is. Franciaországban pedig másik irányból lehet extra motiváció, hogy legalább ezt próbálják megnyerni. Az azerieknél is nyitott, hogy a honosított játékosok közül ki marad itt az Európa-bajnokságig. Érdekes lesz Bécs, melyre szerintem ugyanúgy igaz, mint Párizsra, hogy születhet ugyan előzetesen meglepetésnek tűnő eredmény, de ha ilyen születik, az sem lesz igazi meglepetés.