:
:
A BEAC-120 emlékév kapcsán az egyesület hivatalos honlapján interjúsorozat indult. Ebben a klubhoz ezer szállal kötõdõ közszereplõkkel, sportolókkal készülnek nagyobb lélegzetvételû beszélgetések. Az alábbiakban Klinghammer Istvánnal, az ELTE korábbi rektorával, a BEAC nõi kosárlabda szakosztályának egykori tanárelnökével olvasható nagyinterjú.
Fotó: BEAC
Forrás: BEAC hivatalos honlap
Mit csinál egy tanárelnök egy sportklubban, milyen volt a hangulat a nyolcvanas évek végének kosármeccsein, amikor a nõi csapat sikert sikerre halmozott? Klinghammer Istvánnal, az ELTE korábbi rektorával, a BEAC nõi kosárlabda szakosztályának egykori tanárelnökével beszélgettünk.
Mikor került a BEAC kosárlabda szakosztályának vezetõi közé?
Az egyetemi sportegyesületek között a BEAC mellett a mûegyetem egyesülete, a MAFC volt még jelentõs. A két klub különbözõ szakosztályi hangsúlyokkal üzemelt, a kosárlabda szakosztályokat illetõen a következõ megosztás élt Budapesten: az egyetemi sportéletben a BEAC gondozta a nõi, a MAFC a férfi kosárlabdát. Mindkettõ élszakosztály volt, az NB1-ben is meghatározó csapatok. A 80-as évek végétõl a kosárlabda szakosztály vezetõje Erdõdy Gábor professzor volt, aki maga is kiváló játékos volt, én pedig a szakosztály tanárelnöke. Ennek oka az is volt, hogy a lányom tizenhárom éves korában a BEAC-hoz került, így végül felkértek a feladatra.
Mi volt a tanárelnök feladata?
Természetesen fõszurkoló voltam. A másik fontos feladat a sportoló hallgatók egyetemi életének támogatása volt, hiszen szinte alig volt köztük olyan, aki ne tanult volna, egy igazi intellektuális szakosztály volt az övék. A tanárelnök egy kicsit a lányok egyetemi életének „kijárója” volt, hiszen a sport sok idõt elvett, így fontos volt az, hogy jó idõben kapjanak például vizsgaidõpontot. Akkoriban én a TTK dékánhelyettese majd dékánja voltam, így ebben tudtam nekik segíteni. Emellett a támogatók felkutatásában is a segítségükre voltunk: egy kevés ösztöndíjat is kaptak akkoriban, hiszen sportolóként az életük sokkal nagyobb ráköltést igényelt. Az egyetem azonban ezt nem tudta finanszírozni, így a szponzorokat kellett keresnünk. A kosárcsapat támogatója akkoriban a GÉPSZEV vezetõje, Mandula Sándor volt, aki annak idején maga is a BEAC-ban sportolt.
Milyen volt a csapatban a hangulat?
A szakosztály nagyon hangulatos közösség volt. Az edzõ Bild Katalin volt, aki nagyszerû szakember, de németes, eredményorientált stílusban dolgozott a lányokkal, ami sokszor még az egészségük rovására is ment. Nõként pedig –bár ez a magánvéleményem – nehezebben jött ki a csapattal, mint a késõbbi férfi edzõk. A másodedzõ Buttás Pál volt, a Tanítóképzõ Fõiskola Testnevelés Tanszékének vezetõje, késõbb át is vette a csapatot. Õt elfogadták a lányok mint vezetõt: jó lelkû ember volt és kitûnõ szakember, megszûntek a nõi villongások. Ekkor a szakosztálynak pedig három-négy olyan éve következett, amikor szárnyalt.
Milyen sikereket értek el?
A BEAC négy-öt éves fénykorában szinte mindent megnyert, elsõsorban amiatt, hogy nagyszerû társaság jött össze, mind a játékosok – például Szarka Györgyi, Biró Anikó, Balogh Judit vagy Bagoly Vera – mind pedig a már említett edzõgárda miatt. Most már elmondhatom, hogy annak idején még „nyomták” is egy kicsit a csapatot: az akkori nagy együttesek nehezen viselték, hogy egy amatõr csapat elnyeri elõlük az összes címet, õk pedig profi csapataként magyarázkodhattak a saját szponzoraiknak, hogy ez miért történhetett meg. De persze ez is csak azt a nagy egyetemes igazságot erõsíti meg, hogy az emberi minõség utat tör magának – a sportban is. Nem túlzás azt mondani, hogy ez 30%-kal jobb teljesítményt eredményez. Persze itt is, mint minden közösségben voltak összezördülések, de ezek elsimításában és megoldásában voltak nagy emberek Buttás Pál és Erdõdy Gábor. Néhány éve összejöttünk mind a bajnoki cím 25. jubileuma alkalmából, jó volt találkozni újra a lányokkal, akik azóta már szakmájukban sikeres nõk és családanyák lettek.
A csapatban akkor szinte mindenki egyetemre járt, a rendszerváltás környékén vagyunk. Akkor nyert egyre nagyobb teret a profi sport, számos külföldi játékos érkezett, a mi csapatunkban is játszott egy litván lány. Ez a profizmus idõvel azonban tönkre tette az egyetemi sportot, hiszen a végzõs lányokat sokkal nagyobb fizetésért elcsalták a nagy csapatok. Akkoriban sokan szerzõdtek le a Tungsram és az MTK együtteséhez, vagy akár külföldi csapatokhoz is. Az egyetemi sport és az élsport azóta is külön „liga”, hiába van most is NB1-ben a csapat, mások a keretek és a lehetõségek. Természetesen akkor is megértettük, hogy a lányok miért igazolnak el profi csapatokhoz, hiszen ott sokkal jobb lehetõségek vártak rájuk mind szakmailag mind anyagilag, de azért ezt megsínylette a szakosztály, a 2000-es évek elején már az NB1-ben sem tudott bent maradni a csapat.
Manapság nagyszerû edzõje van a csapatnak: Balogh Judit, ahogy mondtam az én idõmben a csapat egyik legjobb játékosa volt, a bölcsészdiplomája mellé elvégezte a TF edzõ szakát is. Õ nemcsak jó játékossá, de emberré is neveli a lányokat, figyelembe veszi azt, hogy elsõsorban tanulniuk kell, s csak ezt követ minden más. Most már csak távolról követem ugyan figyelemmel a munkájukat, de nagyon tetszik az, ahogy dolgozik a csapat.
Milyen volt ebben a fénykorban egy meccs hangulata?
A „csarnok” a 80-as években készült el, ami valójában egy magtár volt, így a csapat a Menyecske utca után új helyre költözhetett. Ennek az új helyszínnek az egyik nagy elõnye az volt, hogy a Mûegyetem és kollégiumai csak egy ugrásnyira volt, így az egyetemista és a kollégista, és a MAFC-os játékosok nagy része kijárt a meccsekre. A Magyar Kosárlabda Szövetség pedig folyamatosan fenyegetett minket, hogy betiltják a pályát, annyian jöttek a mérkõzésekre, közel ezer ember volt egy-egy meccsen. Amikor az Egyesült Izzóval vagy az MTK-val játszottunk idegenben, akkor a szurkolótábor is elkísérte a csapatot. Ehhez szerencsére jó sajtó is járult, sokat írtak rólunk és jót.
Bajnokságot nyerni akkor egyetemista csapatként óriási eredmény volt. Sajnos az amerikai típusú egyetemi sport, ahol sportösztöndíjasként tanulhatnak diákok, itthon nem terjedt el, pedig az egyetemi bajnokságok ott majdnem olyan szinten vannak, mint a profi liga. De azt gondolom, hogy az egyetemi sportnak mindig is egyetemi sportnak kell maradnia – ezt nemcsak magánemberként, hanem volt rektorként is így gondolom.
Manapság Ön szerint mi az egyetemi sport feladata?
A BEAC elõtt ma is le a kalappal: NB1-ben vannak, hallgatókból áll a csapat, Balogh Judit nagyszerû együttest vezet. Az egyetemi sporttal kapcsolatban fontos, hogy a hallgatóknak megannyi lehetõsége van sportolni, mind szervezett edzések mind szabadidõsport formájában. Az egyetemnek támogatni kell ezt, de az egyesületi sport mindig más lesz, mint a tömegsport: az egyik „fél profi” a másik teljesen amatõr. A kettõnek egymásért és nem egymás ellen kell dolgoznia. Ami nagyon jó lenne, ha megvalósulna, egy központi sporttelep, ahol a sportélet révén a közösség is jobban fejlõdhetne, hiszen a mostani többlakiság eredményeként az egyesület sportolói van, hogy nem is találkoznak egymással.
Az egyetemistákról az mondható el, hogy azok sportolnak az egyetem alatt is, akiknek kisgyermek koruk óta része az életüknek. Szerencsére sokan vannak így ma is, illetve a tömegsportnak köszönhetõen nemcsak a sporttelepeken, de a kollégiumokban is van lehetõség a sportra. A BEAC mindkettõt nagyon jól szervezi, s ezzel a munkával az alapító Eötvös Loránd is egyet értene.
Az Ön életében milyen szerepet játszott és játszik ma a sport?
Én magam is körülbelül 30 éves koromig kosárlabdáztam, sokan lejártunk játszani hetente kétszer az egyetemrõl is a Cukor utcai terembe. Fociban és vízilabdában Fradi-drukker vagyok, az unokámmal ki is járunk a meccsekre. Igyekszem persze a sportéletet szemmel tartani, a diáksportban pedig újra fõszurkolóvá váltam, hiszen én hordom fociedzésre az unokámat: igazán komoly mérkõzéseket látok hétrõl hétre az U8-as kölyökligában.
Szerzõ: Varró Annamária
Fotók: elte.hu / elteonline.hu
Forrás: BEAC hivatalos honlap
