Mindenkiből ki kell hoznunk a tehetsége szerinti maximumot – interjú Seres Évával

A Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének (MKOSZ) Szakmai és Utánpótlás Bizottsága, illetve az Utánpótlás albizottsága a 2025/2026-os évadban U16 Leány Év Edzőjének Seres Évát választotta. A Darazsak Sportakadémia kiváló sportszakemberével az elismeréshez vezető útról és az edzői filozófiájáról beszélgettünk.

Azzal zártuk a szezont, hogy a bajnoki ezüstérmes csapat és az elvégzett munkátok is rendkívül pozitív visszajelzéseket kapott. Ehhez pedig tökéletesen illeszkedik, hogy mindezt most egy rangos elismeréssel is díjazták. Hogyan fogadtad, miként élted meg ezt a sikert?

Őszintén szólva nagyon örültem neki, hatalmas elismerésnek tartom. Leginkább azért, mert a szakma véleménye is megerősített abban, amit mi is éreztünk: bár a szezon legjobb csapata a Csata volt, megérdemelten lett bajnok, a legnagyobb fejlődést a Darazsak Sportakadémia mutatta be az évad során.

Hihetetlenül hálás vagyok a stábomnak. Bár ezt az elismerést névlegesen én kaptam, valójában kőkemény háttérmunka áll mögötte, amivel a tanítványaink is pontosan tisztában vannak. Kiváló volt közöttünk az összhang végig. A kollégáim, különösen a másodedzőm Csipkó Barbara nélkül ez a kiváló csapategység sosem jöhetett volna létre. Ha tehetném, gondolkodás nélkül mindannyiuknak adnék egy-egy darabkát ebből a díjból.

Ha össze kellene foglalni – nem feltétlenül arra kérlek, hogy rangsorold az elismeréseid között –, hogyan látod, mi vezetett idáig? Milyen folyamatok csúcsosodtak ki ebben a díjban és az idei csapat látványos fejlődésében?

Számomra az abszolút alapvetés, a „nulladik lépés” mindig az, hogy megfelelő csapatkémia alakuljon ki. Én csak abban hiszek, és csak úgy tudok dolgozni, ha a játékosok a pályán és azon kívül is mindent megtesznek egymásért. Minden egyes évben ebből az alapelvből indulok ki.

Ez a feltétel idén maximálisan teljesült: ahhoz, hogy a mindennapokban kőkeményen tudjanak dolgozni, és az edzéseken, meccseken is kiálljanak egymásért, elengedhetetlen volt ez a kohézió. Nagyon jó kis gárda jött össze, remekül tudtak együttműködni. Kifejezetten öröm volt velük a munka, és élmény volt a pálya széléről irányítani ezt a csapatot.

Sok szép elismerést kaptál az évek során. Mi ad még motivációt a folytatáshoz?

Minden szezon más és más, hiszen folyamatosan új generációk érkeznek. Nekem is időt kell szánnom arra, hogy megismerjem az új játékosokat – most például négy új érkezőnk is van, akiket be kell építenem a rendszerbe. Tehát feladat mindig akad.

Szeretném évről évre bizonyítani a rátermettségemet, és újra meg újra megismételni a korábbi sikereket. Ez a folyamatos megújulás és bizonyítási vágy ugyanolyan fontos számomra minden egyes szezonban.

Nálunk, a Darazsak Sportakadémián ráadásul nemcsak a játékosokat fejlesztik, hanem az edzőket is tudatosan építik, ami szintén biztosítja a motivációt. Az itt töltött éveim, illetve a mostani szezon során én is rengeteget kaptam a klubtól: mondhatni, lépésről lépésre felépítették az edzői karrieremet. Óriási köszönettel tartozom ezért!

Mondtad, hogy minden szezon más és más. Én erre kapcsolódnék rá. Hihetetlenül gyorsan változik a világunk, új technológiák jelennek meg, más a mai fiatalok valóságérzékelése, mint a mi generációnknak, és edzőként valószínűleg hatalmas kihívás lehet ezzel lépést tartani…

Így van, ez egy óriási feladat. Azt már megtanultam, hogy a „bezzeg az én időmben” vagy a „mi ezt még máshogy csináltuk” típusú mondatokat egyszerűen el kell felejtenünk. Ezeknek nincs többé helyük. Nekünk, edzőknek is folyamatosan változnunk kell, és haladnunk kell a korral.

Ugyanakkor van ebben egy furcsa kettősség is: a korral való haladás ellenére a munkát a pályán fizikailag el kell végezni. A sportban nem teheted meg, hogy beírod a mesterséges intelligenciának a problémát, és az majd megoldja helyetted a feladatot.

Pontosan, a kemény munkát nem lehet megspórolni. Számomra az elsődleges cél, hogy kiváló embereket neveljünk, és emellett természetesen jó sportolókat is. Mindenkiből ki kell hoznunk a tehetsége szerinti maximumot, méghozzá kőkemény és alázatos munkával, mert a sportnak pontosan ez a legfőbb nevelő ereje.

Tisztában vagyunk vele, hogy nem juthat el mindenki a legmagasabb szintre, de nekünk kötelességünk mindent megadni nekik. Hiszen ők is rengeteget adnak nekünk azzal, hogy a mindennapjaikat itt töltik, és keményen dolgoznak. A játékosok legmagasabb szintű fejlesztése mellett sem lehet mindenkiből profi kosárlabdázó, de ha elérjük azt is, hogy valakiből később edző, játékvezető, vagy akár egy lelkes szurkoló válik, aki majd a saját gyerekeit is a sport a kosárlabda szeretetére neveli, akkor már nyert ügyünk van. Akkor már elvégeztük azt a küldetést, amiért dolgozunk.

A korral való lépéstartás mellett talán a másik legnagyobb kihívás, hogy az ember ne vesszen el a mindennapi hajszában, és a pillanatnyi meccseredményeken túllépve egy magasabb szintű, hosszabb távú perspektívát is szem előtt tudjon tartani.

Ez rendkívül fontos. Ebben a korosztályban sokszor sokkal többet számít az, hogy hosszú távon hova juttatjuk el a gyerekeket, mint az, hogy megnyerünk-e egy adott mérkőzést.

Számukra ez az időszak csupán egyetlen állomás a karrierjükben. Amikor például lefújták a döntőt, rögtön megmondtam nekik: egyetlen könnycseppet sem szeretnék látni, mert mindent beletettek, kihozták magukból a maximumot, és erre csakis büszkék lehetnek.

Zárásul egy gondolat, szoktál visszajelzést kapni korábbi tanítványoktól egy-egy ilyen elismerés után?

Igen, nagyon sokan szoktak jelentkezni és gratulálni, ami csodálatos érzés. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem lehet egy edző mindenkinek a kedvence, és biztosan van, aki máshogy gondol vissza a közös munkánkra, de ez ezzel jár.