USA

Nagyinterjú Aho Ninával

Szerző: Nagy Norbert

2020.05.15. 06:44

#Aho Nina, #Duquesne, #F1

Befejezte egyetemi tanulmányait az Egyesült Államokban Aho Nina, akivel a Duquesne kötelekében eltöltött időszakról, a kétéves kihagyásról és a terveiről is beszélgettünk.

Az egyetemi pályafutásodat tekintenénk át az interjúban, de nem maradhat el egy kitérőként a világjárvány, ami mindannyiunk életét felborította. Téged Pittsburgh-ben ért a rendkívüli helyzet berobbanása. Ezt hogy élted meg és mikor érkeztél vissza Magyarországra?

Amerikában is március körül lett rosszabb a helyzet. A konferencia-tornát mi még le tudtuk játszani, de például a fiúknál már elhalasztották az egészet. Visszatértünk a kampuszra és az azt követő héten a tanóráinknál már átálltak az online képzésre. Nem telt el két hét és a kampuszt is lezárták. Lett volna lehetőség maradni, de az étkezőtől kezdve mindent bezártak. Kellemetlen volt a helyzet az utolsó napokban az egyetemen, mert gyorsan kellett pakolni. Én úgy döntöttem, hogy Houstonba megyek, ahol a barátom családja lakik. Náluk voltam májusig. Houstonból a hétvégén jöttem haza. Most kötelező karanténban vagyok két hétig, de próbálom hasznosan tölteni az időt.

Nagy csalódás volt, hogy egyik pillanatról a másikra ért véget az egyetem?

Nagyon komoly hiányérzetem van emiatt. Úgy terveztem, hogy csomó időt fogok még együtt tölteni a csapattársaimmal, a barátaimmal, akiket a négy év alatt szereztem, az edzőimmel. Most így kapkodva, hirtelen vége lett. Szomorú helyzet ez. Minden csatornán, FaceTime, Viber, Facebook, tartjuk a kapcsolatot. Mégis azért jó lett volna egy rendes búcsú. Remélhetőleg majd vissza tudok menni látogatóba vagy ők jönnek majd hozzám.

Ha a kosárlabdát nézzük, akkor a végzősöket köszöntő Senior Night még megrendezhető volt, ahogy a konferencia rájátszása is, így az valamennyire keretbe foglalta a pályafutásodat. Viszont a március végi WNIT már elmaradt és ha jól emlékszem az akkori számításainkra, ott még pályára léptetek volna, igaz?

Igen, a Senior Night az egy emlékezetes délután és este volt. Legalább még arra sor kerülhetett. A WNIT esetében elég nagy eséllyel bent tudtunk volna lenni a mezőnyben. Akkor azonban már nagyon rossz volt a helyzet és halasztottak vagy töröltek minden sporteseményt.

Az első és a negyedik évet tudtad végig játszani. A másodikat teljesen kihagytad és a harmadikban is mindössze öt meccsen léptél pályára. A két teljes szezon közül melyiket érezted erősebbnek?

A negyedik évem nyilván jobb volt, mint az első. Sokat fejlődtem, akár a személyiségemet, akár a kosárlabda tudásomat tekintve. Visszajönni sérülésekből, kétéves kihagyásból, nem volt egyszerű, de attól függetlenül jól éreztem magam a pályán és otthagytam mindent, amit tudtam. Nem úgy sikerült, ahogy akartam, de természetesen, ha a kettő közül kell választani, akkor az volt a jobb.

Azért is kérdeztem így, mert az első éved itthonról kiemelkedőnek tűnt. Mind a 34 meccsen játszottál, 15 alkalommal kezdőként. Voltál a konferenciában az egyik játékhéten a legjobb újonc és 19 perces átlagot teljesítettél. Erre az időszakra miként emlékszel?

Jó alapnak tűnt valóban az a teljesítmény. Nagy volt a váltás és örültem neki, hogy sokat tudtam játszani. Az újoncok általában kevesebb lehetőséget kapnak. Amikor itthon voltam a 2017-es U20-as Eb-n, akkor nagyon pozitívan készültem az új szezonra. Aztán jött a sérülés és azzal sok minden megváltozott.

Idén egy furcsa évet zártatok. Klasszikus hazai pályátok a csarnok felújítása miatt nem volt. Eközben tavaly több meghatározó játékos végzett és egy nagyon fiatal kerettel versenyeztetek.

A csarnok építése megnehezítette a helyzetet. Nem feltétlenül az edzésmunkát, inkább az egyéni képzéseket. Azokat alaposan meg kellett tervezni, hogy minden beleférjen. Sokan voltunk egy teremhez. Például, ha reggel hatkor volt edzésünk, akkor ötre mentem edzeni egyénileg. Délután nem lett volna hely, mert a fiúknak vagy a röplabdásoknak, a tánccsapatnak mindenkinek be kellett osztani az idejét.

A másik, amit említettél. Valóban nagyon fiatalok voltunk és sok olyan ember játszott, aki kevesebb időt kapott a korábbi években. Beleértve engem is. Kicsit nehézkesen indultunk, jöttek sérülések is, de a kémiánk végig nagyon jól alakult és élveztem a pályán lenni a lányokkal. Iszonyatosan keményen dolgoztunk és ezért is tudtunk elérni 20 győzelmet.

Gyakorlatilag két évet kihagytál, mégis a rutinod miatt ebben a szezonban kulcsemberként számítottak rád. Ez nem jelentett nagy terhet?

Többször emlegettük már a hosszú kihagyásodat. Nem gondolkoztál el ez idő alatt, hogy felhagysz a kosárlabdával?

Nem merült fel bennem. Inkább olyan szempontból gondolkoztam el a jövőn, hogy a sportot nem biztos, hogy olyan szinten kellene csinálnom, ahogy terveztem. Mivel a testem nem bírja a terhelést. Az viszont, hogy teljesen eltávolodjak a kosárlabdától, meg sem fordult a fejemben. Főleg a harmadik évemben, amikor nagyrészt szintén kint ültem az edzéseken és a meccseken a pálya mellett, próbáltam tanácsokkal segíteni a társaimat. Az volt a másik opció a fejemben, ha ez a sérüléshullám tovább folytatódik, akkor edzőként vagy valamilyen más módon ott tudjak esetleg maradni a sportág mellett.

Adja magát a kérdés, hogy akkor ezek szerint tervezel profi karriert?

Igen, az lenne a cél.

Pénteken volt a diplomaosztód, virtuálisan tartotta meg az egyetem. Milyen szakon végeztél? Ha a tested nem bírná a profi sport terhelést, el tudod magad képzelni azon a területen?

Dupla szakot végeztem. Egészen pontosan Nemzetközi kapcsolatok, illetve Biztonság- és védelempolitikai szakon. El tudom képzelni magam ezen a területen is. Az volt a cél, hogy a CIA-be tudjak menni elemzőnek, de ahhoz amerikai állampolgárság kell és ez így egy kicsit háttérbe szorult. A diplomám a NATO-ban, az ENSZ-nél és valamennyire még az EU intézményeinél is hasznosítható. Abszolút működhet ez az irány is, ha nem, akkor pedig majd kitalálom, hogy mi lesz.

Nekem volt szerencsém látni az első meccseidet még 2016 őszén és idén télen az utolsókat is. Kívülről úgy tűnt, hogy erőben, robbanékonyságban sokat léptél előre. Hogy érzed, miben fejlődtél az elmúlt négy évben?

Ezt az edzésformát jellemeznéd egy kicsit bővebben?

Nagyon kemény. Nagyon sok, de kifizetődő. Ha bárkit, aki az egyetemen kosárlabdázik Európából, megkérdezel, akkor azt fogja mondani: mi nem vagyunk ahhoz szokva, hogy hajnali ötkor vagy hatkor kell kelni, futóedzés, aztán iskola. Utána kondi, majd edzés. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy honnan jöttél és mindenki ugyanazt a terhelést kapja. Ez néha túl sok tud lenni. Volt olyan nap, amikor én is ezt gondoltam. Ettől függetlenül ez megtanít arra, hogy mit bír a saját testem és meddig tudom a határokat kitolni.

Ismert játékosként mentél ki az Egyesült Államokba. Korosztályos világbajnoki és Európa-bajnoki bronzérmesként, 3×3-ban Európa-bajnokként. Aki azokban az években követte a női kosárlabdát itthon, mindenki tudta, hogy ki az az Aho Nina. Nem volt éles váltás egy ilyen helyzetből az Egyesült Államok, illetve az ottani közeg?

Az, hogy ki ismer és ki nem, egyáltalán nem érdekelt. Tudtam azt, hogy új csapat, új dinamika, új tehetségek lesznek körülöttem. Nem úgy mentem oda, hogy rögtön kezdő leszek. Tisztában voltam azzal, hogy meg kell dolgoznom mindenért. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy csak azért, mert Aho Nina vagyok és amilyen eredményeket elértem, ezért nekem automatikusan járna bármi. Ez egyáltalán nem volt bennem. Talán ezért is jött jól a váltás, mert tiszta lappal indulhattam. Ez kellett nekem, mint embernek és kihívás volt, mint sportolónak.

Mivel többször megsérültem, egy kicsit változtak az elvárásaim az évek alatt. Az első évben fiatalon még nem tudtam megmutatni, hogy mit tudok. Úgy voltam vele, hogy akkor majd a másodikban, de akkor megsérültem. A harmadikban szintén, akkor sem jött össze. Így igazából soha nem tudtam megmutatni, hogy mire vagyok képes. Akik közel állnak hozzám, azok tudják. Én megtettem, amit lehetett. Nyilván voltak kisebb-nagyobb bukkanók, de ilyen az élet.

A Duquesne-nél több magyar kötődéssel találkoztál. A vezetőedzőtök, Dan Burt felesége kosárlabdázóként került ki egykoron az USA-ba, csapattársad volt Szamosi Amadea és Kuttor Enikő. Ez megkönnyítette az alkalmazkodást?

Döntő szempont volt a választásnál. Tudtam azt, ha kimegyek négy évre játszani valahova, akkor legalább egy kicsit otthon tudom magam érezni. Az első évben Szamosi Amadea és Kuttor Enikő sokat segített ebben. Kata, aki a vezetőedzőnknek Dan-nek a felesége, pedig gyakorlatilag kint a „pót anyukámmá” vált. Főzött nekem húslevest, ha arra volt szükségem, ott volt minden meccsen. Oda tudtam hozzá menni magyarul beszélni, ha kellett. Amikor előbb a Dea, majd az Enikő lediplomázott, már csak a Kata maradt. Mindig számíthattam rá, ha segítségre volt szükségem. Sokat jelentett lelkileg, hogy stabil legyek és jól érezzem magam kint.

Összességében is azt tudom mondani, hogy imádtam ott lenni és nagyon szerettem a csapattársaimat. Olyan tapasztalatokat szereztem, amiket máshol nem tudtam volna. Nagyon hálás vagyok az edzőimnek és a csapattársaimnak, hogy tárt karokkal vártak és elfogadtak úgy, ahogy vagyok. Mindennek vannak negatívabb részei is, de így a diplomaosztó után egy olyan helyre, ahol négy évig éltem, csak pozitívan tudok gondolni.

Mennyire készít fel a profi karrierre egy Divízió I-es szakmai program? Egyáltalán te azt hogy láttad belülről, szempont az, hogy profikat neveljenek?

Az egyetemi csapatok esetében azt tudni kell, hogy nem minden játékos szeretne profi lenni. Vannak természetesen olyanok, akik konkrét elképzelésekkel rendelkeznek a karrierjükről és olyanokkal is találkozni, akik még nem döntötték el, hogy mit akarnak, de egyébként a tehetségük meg lenne hozzá, hogy akár profik is legyenek. Őket bátran biztatják arra, hogy menjenek és próbálják ki magukat. Mivel a fizikális felkészülés, a szakmai munka az egyetemi szinten minőségi, így az ad egy jó alapot arra, hogy valaki profi legyen. Szerintem ez a rendszer abszolút felkészít arra, hogy aki szeretné, az megállja a helyét bárhol.

Különleges időket élünk a női kosárlabdában. Most érezhető egy felfokozott figyelem, sokan tartják, hogy Sabrina Ionescu alapjaiban változtathatja meg azt, amit a szakágról gondolunk. Mindenkitől megkérdezem, aki az Egyesült Államokban tanul vagy tanult, mennyire lehetett érezni, hogy egy kicsit felpezsdült az élet a női kosár körül?

Alapból az egyetemi kosárlabdának nagy bázisa van. A női szakágat ott is kevesebben követik, de én azt mondanám, hogy még mindig jobban megy, mint a WNBA. Mivel Sabrina nagyszerű teljesítményt nyújtott az egyetemen és sok hívet szerzett magának, így őt többen követték és körülötte egyértelműen nőtt a csapatok iránti érdeklődés. Ebből szerintem az öt legnagyobb konferencia, az úgynevezett Power Five (ACC, Big Ten, Big 12,Pac-12 és SEC) tud igazán profitálni. Ide tartoznak azok a nagyobb egyetemek, ahol több a támogatás, több a néző és több a bevétel is a kosárlabdából. Összességében ebből a nagyobb érdeklődésből hosszú távon ők húzhatnak hasznot szerintem. Nálunk kisebb volt az érdeklődés, de természetesen a mi egyetemünk is mindent megtett a női kosárlabda népszerűsítéséért.

A női sport megbecsültsége erősödik, például a WNBA-ben is új kollektív szerződés lép majd életbe. Hogy látod ilyen szempontból a női szakág jövőjét?

Azok az amerikai játékosok, akik a mostani draft után a WNBA-be mentek vagy profinak állnak majd ősszel bárhol a világon, már profitálhatnak ebből az erősödő bázisból. Szépen lassan el fog indulni felfelé a női kosárlabda, de a nagyobb áttöréshez elengedhetetlen lesz a férfi szakág támogatása. Idővel szerintem jók leszünk.

A kisebb kitérő után térjünk vissza hozzád. Itthonról milyen reakciókat kaptál a kinti teljesítményed után?

Én azt mondom, hogy az évek alatt az U20-as válogatottba és az Universiade válogatottba történő meghívás elég komoly visszajelzésnek minősül. Így statisztikát vagy videót részletesen átnézve nem nagyon jött ilyen visszajelzés, de őszintén szólva a kétéves kihagyás miatt sokáig nem is nagyon volt mit nézni. Örülök annak, hogy behívtak a válogatottba.

Zárásul az elmaradhatatlan kérdés, hogy te javasolnád a most döntési helyzetben lévő fiataloknak, hogy menjenek ki kosárlabdázni az Egyesült Államokba?

Én mindenkinek azt mondom, hogy menjél, de ne vakon. Amit én megtanultam, hogy ismerni kell valamennyire az egyetemet és a szakmai programot, ahova mész. Érdemes kimenni, de előtte kell tájékozódni. Kell, hogy beszélj olyanokkal, akár velem is, akik ezt már megtapasztalták és ismerik az amerikai rendszert. Nyugodt szívvel ajánlom. Nagyon nagy élmény és kevés olyan lehetőség adódik a mai világban, ahol egy nő el tud menni kosárlabdázni magas szinten és még egy diplomát is tud szerezni négy év alatt.