Nagyinterjú Szabó Fannival
:
:
Az Atomerőmű KSC Szekszárd együttesében folytatja pályafutását Szabó Fanni, akivel a miskolci és a pécsi időszakról, illetve amerikai tanulmányairól beszélgettünk.
A világjárvánnyal járó korlátozások alatt hogy töltötted az idődet?
Nyilván nehéz volt mindenkinek, amikor kiderült, hogy le kell állnia a kosárlabda szezonnak. Szerencsére meg tudtam oldani az edzéseket. Én visszajöttem Budapestre, ahol lakom. A közelben van egy konditerem és egy fél kosárlabda pálya, ott tudtam dobálni. A Szekszárdtól megkaptam az erőnléti edzésterveket, így összességében formában tudtam tartani magam.
Ilyen szempontból akkor kifejezett irigylésre méltó helyzetben voltál.
Igen, nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem kellett végig a négy fal között töltenem az időt és ott megoldani az edzést. Hasznosan tudtam eltölteni ezt az időszakot.
A holtszezonban az első bejelentések egyike volt, hogy Szekszárdra igazoltál. Mi szólt a KSC mellett?
Nagyon régóta kapcsolatban álltunk a szekszárdi klubbal és többször beszéltünk arról, hogy ott fogom folytatni. Már az egyetem utáni évre hívtak. Mindig közbejött valami, de nagyon örülök neki, hogy most végre megvalósulhatott a közös munka. Mindig is szimpatikusak voltak és izgatottan várom, hogy milyen lesz ott kosárlabdázni.
Utazzunk vissza az időben. Az Egyesült Államokban tanultál és a Dartmouth szakmai programját erősítetted. Miért döntöttél Amerika mellett?
Már 12 évesen elhatároztam, hogy kint szeretnénk tanulni és játszani. Amiatt fogalmazódott meg bennem, mert az Egyesült Államokban az iskolát és a kosárlabdát együtt lehet magas szinten csinálni. Nem kell az egyiket a másik elé helyezni. Az volt a fő szempont a választásnál, hogy az egyetemi képzés és a kosárlabda szakmai program is magas szintű legyen. Nem adtam be sok egyetemre a jelentkezésemet, de a Dartmouth végül meg tudta mindkettőt adni.
Érdemes volt belevágni?
Örülök, hogy kimentem. Nekem szükségem volt erre. Profi szinten megoldották a sport és a tanulmányok összeegyeztetését. Nagyon kemény edzések voltak, ahol fizikálisan megerősödtem. Ezt úgy kell elképzelni, hogy reggel 6 órától volt kondi edzés, utána ment mindenki a különböző kurzusokra. Majd délután volt 3 órás edzés és másnap minden kezdődött elölről.
Kedvező helyzetben voltál, mert sokat játszhattál. Ha szabad így fogalmazni, akkor nem ragadtál ott padon.
Az elejétől kezdve kezdőként számítottak rám és ez sokat segített a fejlődésemben. Megkaptam a szükséges játékperceket. Én előtte Sopronban játszottam három évet, ahol magántanuló voltam. Hiányzott, hogy a korosztályommal legyek. Amikor Sopronban játszottam 16-17 évesen, akkor a csapattársaim többsége idősebb volt nálam. Egy részük akár 10 évvel és ez abban az életszakaszban még nagyon nagy különbségnek számít. Kint visszacsöppentem a saját korosztályomba és nekem az nagyon kellett.
Azért tűnt akkoriban érdekesnek a döntésed, mert te azok közé tartoztál, akik fiatalon is nagy figyelmet kaptak. A soproni időszak alatt úgy nézett ki, hogy kikövezett utad van egy profi pályafutásig.
Valószínűleg így is lett volna. Nekem viszont nagyon fontos volt a tanulás része is, azt nem akartam feladni. Ráadásul azt érdemes figyelembe venni, hogy kosárlabda oldalát azt sokan látják, de a lelki részét azt kevésbe. Ahogy mondtam, nekem szükségem volt arra, hogy legyek a saját korosztályommal is.
Talán ez a magyar, illetve az egész európai rendszer egyik legnehezebb döntési helyzete. A felsőfokú tanulmányok és a kosárlabda pályafutás összeegyeztetése.
Igazából mindenki magának dönti el, hogy mi a fontos az életében. Mire helyezi a hangsúlyt és hogy akarja megcsinálni a karrierjét. Saját példámat tudom hozni, hogy én akkor úgy láttam, hogy nekem az a legjobb döntés, ha a tanulásra is összpontosítok.
A DVTK-hoz tértél vissza. Az első év csapatszinten az eredményeket tekintve nem lett kiemelkedő. Egyéni szinten viszont 24 percet átlagoltál az alapszakaszban és 20-at a rájátszásban, ami visszatérő évben kifejezetten jónak számít. Te ezt hogy élted meg?
Már amikor kint voltam, gondolkoztam azon: hogyan tovább és elhatároztam, hogy Magyarországra szeretnék visszatérni. Úgy voltam vele, hogy nem akarok még tovább távol lenni a családtól. A DVTK egy nagyon jó választás volt. Egy profi klubról van szó, magas szintű szakmai munkát végeznek. Az első ottani szezon nem úgy alakult, ahogy terveztük. Erős játékoskeret jött össze, de a meccseken nem mindig tudtuk megmutatni a valós tudásunkat.
Számomra valóban egy visszatérő év volt és nem csak Amerika miatt. A harmadik soproni évemet egy műtét miatt ki kellett hagynom és Amerikában is szükség volt korrekciós beavatkozásra. A miskolci lett hosszú idő után az első olyan szezonom, amit végig tudtam játszani. Így nem csak az volt az új, hogy ismét itthon játszom, de az is, hogy végre nem fájt semmin.
Hogy élted meg a visszatérést, szakmailag és emberi oldalról?
Nem volt annyira egyszerű, mint amilyennek gondoltam. Őszintén szólva én úgy számoltam, hogy játszottam a magyar bajnokságban Amerika előtt és így nem lesz annyira nehéz, mert mindent és mindenkit ismerek. Négy év azonban hosszú idő, erre rá kellett jönnöm. Mire visszajöttem új edzők, új játékosok voltak a főszereplők itthon.
Furcsa volt azzal szembesülni, hogy mennyi minden változott négy év alatt. Inkább ezt az emberi oldalát éreztem szokatlannak. Magába a játékba visszaszokni nem volt furcsa. Azért a szezon előtt adott egy hosszú felkészülési időszak és ennyi tapasztalattal nem okozhat gondot az alkalmazkodás.
A második évad DVTK-nál fordítva alakult, mint az első. Csapatszinten a bajnokságban a döntőig menetelteltek. Egyéni oldalról viszont nem kaptál annyi lehetőséget, mint korábban.
Teljesen megváltozott a csapat. Új edző, új játékosok érkeztek. Mindössze hárman maradtunk az előző évi keretből. Eredményes szezonunk volt akkor. Amikor pályára kerültem, mindig megpróbáltam segíteni a csapatot. Összességében pozitívan tekintek arra az évadra is. Jó hangulat volt, rengeteg nagyszerű élménnyel gazdagodtam.
Fotó: MKOSZ / Rébay Viktor
Kívülről egy abszolút érthető döntésnek tűnt visszább lépni egy kisebb célokért küzdő, de több játéklehetőséget kínáló csapathoz.
Nekem akkor váltanom kellett, lelkileg és játéklehetőség szempontjából. Szerintem ez a PEAC-os év jó volt arra, hogy nagyobb önbizalmam legyen. Meccsrutinra tegyek szert. Maximálisan megkaptam ilyen szempontból azt, amiért odamentem. Ez a szezon sem úgy sikerült csapatszinten, mint azt előzetesen vártam. Nem állt össze a kémia, többre voltunk hivatottak. Többet kellett volna kihoznunk magunkból. Látszott, amikor oda tudtuk tenni magunkat és minden összejött, akkor a Sopront is meg tudtuk verni. Ezt az összhangot azonban kevés meccsen találtuk meg. Csapateredményileg tehát nem volt egy jó szezonunk, de egyéni szinten a több játéklehetőség miatt komoly lépéseket tettem afelé, hogy visszataláljak régi önmagamhoz.
Örülök, hogy szóba hoztad a “régi önmagadat”, mert a statisztikáid is inkább a korábbi játékodat idézik.
Igen, nagyon kellett az, hogy játsszak és el tudjam engedni magam a pályán. Tehát, hogy ne csak feszengjek, hogy ezt jól kell csináljam, mert különben legközelebb nem kapok lehetőséget, hanem egy kicsit fel tudtam szabadulni. Vissza tudtak jönni azok a dolgok, amik korábban háttérbe szorultak.
Most viszont megint egy eredményorientált, mély kerettel dolgozó csapathoz lépsz előre. Hogy érzed, tartható ez a fejlődés számodra?
Nagyon jó kihívás. Izgatott vagyok, hogy induljon végre a közös munka. Én szerintem készen állok erre a feladatra. Most érzem magam lelkileg és fizikálisan is olyan állapotban, hogy ezt a lépcsőfokot meg tudom lépni. Ebben sokat segített ez a pécsi kerülő. Fel vagyok arra készülve, hogy megálljam a helyem Szekszárdon.
A visszatérésed óta három évben három különböző edzővel, három különböző szakmai felfogással találkoztál. Most egy negyedik irány jön majd Zeljko Djokic vezetésével. Milyen várakozásaid vannak?
Minden évben teljesen más volt. Amikor visszajöttem én sem feltétlenül úgy terveztem, hogy három év, három edző és mivel nagy változások történtek a két miskolci szezonom között, így gyakorlatilag három új csapat. Én úgy érzem, hogy keresem a helyem. Keresem azt a csapatot, azt az edzői felfogást, ami fekszik nekem. Ahol ki tudom hozni magamból a maximumot.
Zeljko nagyon jó abban, hogy meglátja az emberben a legnagyobb erősségeit és ki tudja a játékosaiból hozni a maximumot. Látszik Szekszárdon, hogy nagyon profi csapat formálódott, hogy sokat tesznek az eredményességért. Ki más, ha ők nem tudják kihozni belőlem a maximumot. Emiatt vagyok nagyon izgatott, hogy ezt a rendszert is kipróbáljam.
Ezt mindenkitől megkérdezem, mert itt a sportot (is) elérő hirtelen nagy változások közepette a te generációd (1994-96-os születésűek) nagy esélyt kaphat a bizonyításra és sokat léphet előre.
Igen, nagyon furcsa, hogy ennyire rohan az idő. Nemrég még mi voltunk a kis fiatalok, most pedig már mi vagyunk a rutinosabb felnőttek. Valóban nekünk kell vinni a dolgokat előre. Szerintem készen is áll ez a korosztály, hogy nagyobb szerepet vállaljon fel.
A válogatottság kérdését tekintve hol tart a pályafutásod?
Most az 5:5 válogatottba nem kaptam meghívást, viszont a 3×3-ba igen. Nyáron az edzőtáborban kipróbálhatom magam.
Akkor ez egy új tapasztalat lesz?
Igen, mindig nagyon érdekelt a 3×3, de ilyen szinten még nem volt alkalmam kipróbálni magam. Eddig az 5:5 válogatottban szerepeltem, illetve előtte, amikor ez a szakág elindult felfelé, akkor még kint tartózkodtam Amerikában. Kíváncsi vagyok, hogy milyen. Örömmel és motiváltan megyek oda.
Nem tartasz a 3×3-tól a fokozott sérülésveszély miatt? Téged sokszor hátráltattak kisebb, nagyobb problémák.
Soha nem szabad félni a sérüléstől, mert mindig akkor következik be. Nekem nagyon sok évbe telt megtanulni, hogy nem szabad félni. Sok éven keresztül az volt a problémám, hogy amikor sérülésből visszajöttem és elértem a várt szintet, mindig jött egy újabb sérülés. Nehéz volt ezt feldolgozni és sokáig úgy voltam vele, hogy inkább biztonságra menjek és ne sérüljek le.
Rájöttem, hogy ez nem jó hozzáállás. Így ugyanis soha se közelíteném meg a maximális tudásomat. Ez pedig nekem sem jó és a csapataimnak sem az. Megtanultam, hogy nem szabad félni egy sérüléstől. Bele kell adni apait-anyait. Ha jön egy sérülés, akkor pedig azzal kell foglalkozni és meg kell gyógyulni. Előtte azonban nem szabad azzal foglalkozni, hogy veszélyes is lehet a játék.
Fotó: MKOSZ / Rébay Viktor
