3x3

Nagyinterjú Tóth Cecíliával

Szerző: Nagy Norbert

2021.01.01. 20:03

#F1, #Tóth Cecília

Olimpiai évhez érkezett a 3×3-as szakág. Az Európa Játékokon és Európa-bajnokságon is fináléban közreműködő Tóth Cecília nemzetközi játékvezetőnket kérdeztük a 3×3-as kosárlabda jelenéről és jövőjéről.

Induljunk távolabbról. Miért döntöttél a játékvezetés mellett?

Sokáig nem körvonalazódott bennem, csak annyit tudtam, hogy közeleg a játékos pályafutásom vége és szeretnék a kosárlabda mellett maradni. Gondolkoztam az edzősködésen is, de nem volt hozzá kellő türelmem. Indult Szegeden egy játékvezetői tanfolyam és gondoltam, hogy kipróbálom magam.

Az első pár meccsen pozitív visszajelzéseket kaptam edzőktől, játékosoktól. Ami ezen a pályán a buktató, a kezdeti negatív élmények, azok engem elkerültek és kitartottam a játékvezetés mellett. Két év telt el, amikor a szövetség jelezte, hogy döntenem kellene: játékos szeretnék lenni vagy játékvezető és akkor határoztam el, hogy ezt választom.

Honnan jött innen a 3×3?

A 3×3 úgy jött, hogy amikor játékos voltam, Károlyi Andi behívott a válogatottba és három világbajnokságon is képviselhettem az országot. Így kerültem közel ehhez a szakághoz. Mivel játékosként már elég nagy tapasztalatot szereztem, így felkértek a budapesti tornákra, mint játékvezető és ennek köszönhetően indultam el a nemzetközi pályafutás felé.

Volt egy licencszerző torna a horvátországi Lipikben, ahova a játékvezetői bizottság delegált küldötteket és én voltam az elsőszámú jelölt. Kiutaztam, ott várt ránk angol teszt, szabályokból egy teszt és a tornán gyakorlatban is meg kellett mutatni a tudásunkat. Ennek köszönhetően kaptam meg a licencet.

Mikor volt az a fordulópont, amikor úgy érezted, hogy lehet helyed a nemzetközi körforgásban?

Az első nemzetközi küldésem itt volt Debrecenben, amikor egy Nations League tornán fújtam. Azt követően közvetlenül mentem az U23-as Világbajnokságra Kínába és akkor, amikor a női döntőt fújtam, éreztem, hogy lehet itt keresnivalóm. Ebben van jövő és talán a FIBA is lát bennem potenciált.

Ha valamikor, akkor most egy feltörekvő szakágban, meg lehet ragadni.

Abszolút, hála az égnek, jókor voltam jó helyen és sokat segít, hogy játékosként van tapasztalatom. Olyanokkal is találkozom, akikkel játszottam vagy találkoztam ellenfélként. Valóban ez egy feltörekvő szakág, de ugyanúgy elvárja a FIBA, hogy mindenki tegyen bele munkát és nem arról van szó, hogy valaki egyszer odakerült és élete végig ott marad. Sokan szeretnének előrébb jutni ebben a szakágban, a munkát itt is ugyanúgy bele kell tenni.

A sportolóknál egyértelmű a törekvés, hogy kettéválasszák az 5:5 és a 3×3 kosárlabdát. Ez a férfiaknál meg is valósul, a nőknél én nem látom ennek sem a szakmai, sem a gazdasági realitását. Mi helyzet a játékvezetéssel?

Abszolút az a FIBA törekvése, hogy két különböző sportág legyen a játékosokat és a játékvezetőket tekintve is. Sportolói oldalon – ahogy te is említetted – a férfiaknál ez működik is, a nőknél elég küzdelmes az út. Játékvezetői téren olyan hangokat hallani – elsősorban 5:5 oldalról -, hogy idővel külön kellene választani.

A 3×3 most olyan szempontból vonzóbb, hogy távoli, esetenként különleges helyekre juthatunk el akár egy hétvégére, mint Kanada, Puerto Rico vagy Mongólia. Ebben a szakágban nincsen fizikális felkészülés sem, bár természetesen elvárja a FIBA, hogy úgy nézzünk ki, mint a sportemberek, de pontosan nem kérik számon. Ha viszont így kényeztetik a 3×3 játékvezetőket, akkor érezni egy olyan elvárást, hogy legyen az a prioritás.

Pontosan nincs kimondva, hogy mikor kell választani. Sokan vagyunk, akik mindkét licenccel rendelkezünk. Valószínűsíthető, hogy az olimpiát követően el fog jönni ez a pillanat.

Ezt idővel a versenynaptár is ki fogja kényszeríteni.

Így igaz. A 3×3 a tervek szerint egyre hosszabb lesz. Nincs kőbe vésve, hogy májustól októberig tarthat a szezon. Ezt szeretnék bővíteni és törekvés, hogy legyenek bajnokságok egész évben. Amint mondtam korábban: ahogy a játékosok esetében, nekünk is el fog jönni a választás. Csak az a kérdés, hogy ez mikor fog megtörténni.

Azért nehéz a szétválás, mert a 3×3 alapja az 5:5 kosárlabda. Az elengedhetetlen játékosoknak, játékvezetőknek egyaránt, hogy 5:5-ből legyen tapasztalata. Nyáron a francia szövetség készített velem egy interjút, akkor is rákérdeztek erre és azt mondtam, hogy a játékvezető mindenképpen válassza kezdetben az 5:5 kosárlabdát, mert ott lehet megszerezni az alap tudást. Szükség van, hogy vezessen abban a környezetben mérkőzéseket, ismerje a szabályokat, megtanulja a tradicionális kosárlabdát. Az elképzelhetetlen számomra, hogy valaki a 3×3-ba belecsöppen és úgymond tud mindent.

Említetted a francia szövetségnek adott interjúdat, emellett szerepeltél a FIBA összeállításában. Nem teher, hogy ilyen megkereséseknek is eleget kell tenned?

Egyáltalán nem teher, sőt nagyon hízelgőek ezek a felkérések és örülök neki. Nekem ezt külön engedélyeztetni kell, mert teljesen érhetően – hiszen nekünk nem szabad előtérben lenni – a szövetség nem favorizálja a játékvezetők megjelenéseit, de ez egy jó hírverés nem csak nekem, hanem a női játékvezetésnek és a 3×3-nak. Ráadásul azt is mutatja, hogy Magyarország minden tekintetben az elit tagja.

Egyszer már nekifutottunk egy olimpiai évnek, de 2020-ban a világjárvány mindent felülírt. A tokiói olimpiát és a selejtező-tornákat egy évvel elhalasztották. Tagja voltál az olimpiai játékvezetői keretnek, erre 2021-ben is lehet esélyed?

A 2020-as olimpián valóban részt vettem volna, de azt, hogy 2021-ben miként alakul a játékvezetői keret, nem tudjuk. Az szinte biztos, hogy lesz olimpia, mert mi is halljuk azokat a véleményeket a FIBA-tól, hogy olyan mértékben ölt bele anyagiakat a NOB, ami miatt nem törölhető, tovább nem halasztható. A játékvezetői küldés viszont sem az 5:5-ben, sem a 3×3-ban nem vehető készpénznek. Ugyanúgy meg kell érte ismét dolgozni és csak remélni tudom, hogy ott leszek.

Ha abból indulunk ki, hogy volt három WorldTour torna Debrecenben, egy Jeddah-ban, egy Dohában és az ötből négy tornán ott voltam, ez azt mutatja, hogy számolnak velem. Addig azonban még sok minden történhet. Reméljük, hogy március, április magasságában beindul a versenyszezon az olimpiai selejtezőkkel, Európa-bajnoki és világbajnoki selejtezőkkel és ott meg lehet mutatni, hogy kiben van lehetőség.

Te is utaltál rá, hogy összesen öt torna volt 2020-ban. Majdnem egy évet hagyott ki a szakág. Játékvezetőként be lehet rozsdásodni?

Persze, éreztem a kihagyást. Debrecenben volt az első 2020-as torna és ott érződött, hogy mindenkinek vissza kell rázódnia. Ahogy a játékosoknak a rutinszerű dolgokban, úgy a játékvezetőknek is át kell állniuk. Éppen az előbb említett lipiki licencszerző tornán mondta az instruktorunk, hogy ki kell venni az agyunkból az 5:5 chipet és betenni a 3×3-at. Igenis tudni kell váltani, de van olyan, hogy nem jön azonnal. Debrecenben két-három meccsre szükség volt.

Maradva az előbbi hasonlatnál, mit tartalmaz az 5:5 chip és mit a 3×3? 

Kezdeném a körülményekkel. Az 5:5 egy nagyon steril környezet, el vagyunk szeparálva a játékosoktól egy-egy torna alatt. Ott egy sokkal formálisabb kapcsolat van. A 3×3-ban ugyanabban a hotelben szállunk meg, ott még arra is adódik lehetőség, hogy odajöjjenek hozzánk és beszélgessünk. Nyilván nem személyes dolgokról, de akár olyan kérdésekről, mint a szabályok pontosítása.

A 3×3 sokkal intenzívebb élmény, mint az 5:5. Állandóan szól a zene, van speaker a tornákon. Az 5:5 szakágban egy nap egy meccsed van, a 3×3-ban akár 4-5 mérkőzést kaphat valaki egy játéknapon. Ráadásul egymás után is lehet több fellépés. Ez pszichésen sokkal megterhelőbb, mint az 5:5. Ráadásul mindez a tűző napon, 10 fokban vagy szakadó esőben is történhet. Ilyen szempontból a 3×3 nagyobb kihívás.

Ha áttérünk a játékra, akkor 3×3-ban sokkal több dolgot próbálunk megoldani kommunikációval, mint 5:5-ben. Még a közvetítésekben is látszódik, hogy mennyit beszélnek a játékvezetők. Próbálunk egy-egy fújást késleltetni vagy akár nem megfújni. Az az elgondolás 3×3-ban, hogy hagyjuk őket játszani, de ha a kosárlabda sérül, akkor el kell kezdeni fújni. Ezt most kezdték bevezetni, mert eddig sokkal inkább hasonlított a játék egy ketrecharcra. Most az olimpia előtt kezdődött a törekvés a játék megtisztítására.

A 3×3-as kosárlabda amolyan “tudathasadásos” állapot mindenkinél. Egyik oldalról ott van egy jól kitalált kép, ami egy kemény, küzdős utcai sport. Lényegében az egész olimpiai kampány is erre épült. Közben viszont az a tapasztalat, hogy a szurkolók és a média a kosárlabda játékot keresik. Az arany középút megtalálásában óriási a felelőssége a játékvezetőknek.

Abszolút így van. A FIBA-nál is úgy gondolják, hogy aki nézőként elmegy az olimpiára és megveszi a jegyet, az kosárlabda játékot szeretne látni és nem dzsungelharcot. Ha harcot lát, akkor azt mondja: nem erre vett jegyet. Innen indult ki, hogy pontosítsuk a szabályokat, az elveket.

Nyáron sok olyan szemináriumot tartott a FIBA, hogy egységesítse a különböző szinteken dolgozó játékvezetők hozzáállását. Azaz ugyanazt fújja egy helyi bajnokságban közreműködő FIBA licenccel rendelkező játékvezető, mint az, aki az olimpiai keretben van. Ne legyen nagy különbség a játékvezetők között és bárkit hívnak bárhova, az ugyanazon elvek mentén ugyanazt a szintet fújja.

Ettől az egységesítéstől még messze vagyunk. Én úgy érzem, hogy amíg nem alakul ki a nemzeti bajnokságok rendszere, addig korai erről beszélni.

Ez így igaz. Ahol nagyon komoly bajnokságban van jelenleg, az Oroszország és Franciaország. Ott komoly anyagi hátteret tettek mögé és profi körülményeket teremtettek.

Már részben tettél rá utalást, de egy kicsit még beszéljünk a szabadtér jelentőségéről. Ez mekkora kihívást jelent?

Kemény és mentálisan mindenképpen megerőltető. Ha nyáron van az esemény, akkor tűző napon 15-20 meccset kell végig nézni és abból akár 6-ot, 7-et vezethetek is. Általában van egy magic sky, ami lefedi a pályát és árnyékot biztosít, de ez a nézőteret már nem árnyékolja teljesen.

A játékosok szempontjából a szél lehet az, ami nagyon más. Riminiben a tengerparton állították fel a pályát és volt olyan, hogy annyira fújt a szél, hogy kintről nem lehetett rádobni a labdát. Az a csapat, amelyik nem rendelkezett egy erős centerrel, annak esélye sem volt. Ugyanott történt, hogy 4-5 óra felé elkezdett párásodni a levegő és csúszott a pálya, illetve a labda is. Akkor le kellett állítani a játéknapot, annak ellenére, hogy késő estig írták ki a programot és reggel folytattuk. Ilyen kihívásokkal szembesülünk.

Térjünk át a női szakágra. Hogy látod most a helyzetet?

Nem csak a férfiakra épít a FIBA, a női vonalat is szeretné erősíteni. Még a pandémia előtt volt egy nagyon komoly elképzelés a női versenysorozat, a 3×3 Women’s Series fejlesztésére. Hasonló pénzdíjakat, hasonló szisztémát igyekeztek bevezetni, mint a WorldTour-nál.

Ez azt jelenti, hogy nem csak egy-egy torna győztese kap pénzt, de ha minél több tornán veszel részt és gyűjtöd a pontokat, akkor a kialakuló rangsor alapján a FIBA visszaoszt egy bizonyos összeget év végén. Nem az van, hogy saját költségen utazol mindenhova, hanem fedezik a repülőjegyet és a visszaosztásnak köszönhetően még bevételre is szert tehetnek a sportolók. Ezzel is ösztönözve a játékosokat.

Egy erős női versenysorozat a női játékvezetők helyzetét is segítené?

Amíg nem a FIBA határozza meg, hogy férfi vagy női játékvezetőket kér a licencszerző tornákra, tehát például két férfit és két nőt, hanem a nemzeti szövetségek delegálnak azokra, addig ilyen arányokról nem lehet beszélni. Nyilván most már látják a nemzeti szövetségek is, hogy ebben van lehetőség a nők számára. Teljesen mindegy itt is, hogy milyen nemű vagy, a szabályokat kell tudni, határozottnak kell lenni és profin meg kell csinálni a munkádat.

A nagy tornákon, mint az Európa Játékok, a Világbajnokság vagy Európa-bajnokság, már igyekeznek megtartani a nemek arányát. Ha nem is a fele, de legalább a negyede legyen nő, ez a küldésen egyértelműen látszódik. Ázsiában, ahol nagyon sok esemény van, szintén az a tapasztalat, hogy hívják a női játékvezetőket.

Neked mi volt a legmeghatározóbb 3×3-as pillanat játékosként és játékvezetőként?

Sportolóként két emlékezetes pillanat van. Az egyik, amikor Károlyi Andi először felhívott, hogy lenne-e kedvem utazni a moszkvai világbajnokságra. Még most is könnybe lábad a szemem, ahogy felidézem, hogy hol, mikor történt, milyen érzések voltak bennem. A másik, amikor kiderült, hogy a Kínába utazó VB keret tagja vagyok.

Játékvezetőként az első nagy visszaigazolás az a minszki Európa Játékok döntője volt, a második pedig a debreceni Európa-bajnokság férfi döntője. Hazai közönség előtt felejthetetlen élményt adott az a mérkőzés. Egy hétbe telt felfogni, hogy mi történt. Az egy történelmi pillanat volt, mert nő még nem fújt férfi Európa-bajnoki döntőt 3×3-ban.

Amiről beszéltünk korábban, mondhatnám, hogy az olimpiai küldés is ilyen pillanat, de amikor megérkezett a felkérés, akkor már benne voltunk a vírushelyzetben és valahol mélyen sejtettem, hogy nem vehetjük készpénznek az olimpiát. Az indiai kvalifikációs tornára viszont már februárban megérkezett a küldés és akkor ujjongtam a lakásban. A kiskutyám nézett rám, hogy mi bajom van. Sajnos már az is elmaradt, de maga az elismerés, az eufórikus állapotot idézett elő.

Zárásul egy kis aktualitás, mivel november végén ott voltál a dohai WorldTour versenyen. Világjárvány alatt milyen volt az utazás és magának a tornának a lebonyolítása?

Őszinte leszek, borzasztó érzés. Én Görögországban voltam női Eb-selejtező buborékjában és onnan mentem át közvetlenül Dohába. PCR-teszttel lehetett beutazni, de előtte nagyon komoly munkavállalási papírokat kellett a katari szövetségtől igényelni. Amikor leszállt a repülő, rögtön vittek tesztelni. Amíg az eredmény nem érkezett meg, izolálva elzártak minket egy-egy hotelszobába, amit el sem hagyhattunk. Oda kaptuk az ételt két napon keresztül.

A negatív eredmény után is csak étkezés céljából a megadott időben hagyhattuk el a szobát. Négy nagy teremben lehetett étkezni. A távolságtartásnak megfelelően voltak elhelyezve az asztalok. Utána mehettünk vissza a szobába. Ez az egy hét arról szólt, hogy a hotelszobában ültünk. Nem mehettünk át a másik szobájába sem. Ilyenkor egyébként át szoktunk járni kártyázni, beszélgetni, hogy mégis közösen töltsük az időt. A konditermet fél órán át használhattuk. Az első játéknapon hagyhattuk el először a szállodát és akkor is kisbusszal vittek minket a helyszínre, majd vissza.

Furcsa volt úgy fújni, hogy nézők csak egy kis lelátón ülhettek. Máshol fényképeket helyeztek ki a székekre. Ez nagyon távol áll attól, ami valóban a 3×3-at jellemzi, hogy ott vannak a nézők a pálya mellett, együtt élnek a játékkal. Szomorú hangulatú volt és a játékosokon is érezni lehetett, hogy valahogy nem ugyanaz. Nincs meg az a plusz, amit a nézők biztosítanak.