Hirdetés
USA

Nagyinterjú Tóth Tímeával



:

:

Hirdetés

Befejezte az Egyesült Államokban az egyetemi tanulmányait Tóth Tímea, akivel az UTSA kötelékében töltött időszakról és a terveiről beszélgettünk.

Mielőtt rátérnénk az egyetemi pályádra, egy kis aktualitás. Téged hol és miként értek a járvánnyal járó korlátozások?

Nekem úgy alakult, hogy márciusban egy szerdai napon hazaérkeztem tavaszi szünetre. Úgy terveztem, hogy egy hetet itthon leszek és utána visszamegyek az iskolába. Ekkor robbant be a világjárvány. Éppen a hazaérkezésem másnapján zárták le Amerikát és nem tudtam visszamenni. Az elején nagyon aggódtam, hogy mi lesz az iskola befejezésével. Aztán kiderült, hogy minden képzés online zajlik és így márciusban, áprilisban, illetve május elején itthonról fejeztem be a sulit.

Végzős vagy, így személyesen többet már nem is kell megjelenned az egyetemen?

Konkrétan, amikor márciusban hazajöttem, akkor azzal vége lett a személyes részének. Május 23-án volt az online diplomaosztóm. Biztosan hiányozni fog még egy darabig és furcsa így befejezni. Az elején lassan telt az idő, aztán nagyon begyorsult és hamar eltelt ez a négy év.

Nem is utazol vissza?

Én úgy jöttem haza, hogy egy hétre pakoltam. Mindenem ott maradt, így a hazaköltözés miatt még biztosan vissza kell mennem. Ettől függetlenül én jövőre már itthon tervezek maradni.

Milyen tervekkel mentél ki és végül mit kaptál az egyetemtől?

Úgy mentem ki, hogy nekem a diploma is nagyon fontos. A kosárlabda mellett a tanulmányaimat is szerettem volna folytatni. Éppen ez szólt Amerika mellett. Tudtam azt, hogy miközben magas szinten lehet kosárlabdázni, ott nagyon támogatják, hogy a diplomát megszerezzük. Örülök, hogy így döntöttem. Nagyon jó képzésen vehettem részt és olyan szinten megtanultam angolul, amire itthon nem lett volna mód.

A kosárlabda szakmai részét tekintve milyen benyomásaid voltak?

Kosárlabda szempontjából az európai játék nekem jobban fekszik. Ettől függetlenül, amiért kimentem, hogy fizikálisan megerősödjek, az sikerült. Emellett megtanultam mi az, hogy edzés. Ami edzésmunkát ott végeztünk, az egy egészen más világ. Fizikálisan, erőnléti oldalról szerintem ott teljesen más szinten dolgoznak, mint Európában.

Amit futottunk edzésen, én nem gondoltam, hogy arra képes egy ember. Viszont a mi csapatunknál – nem tudom, hogy ezt más hogy tapasztalta -, ahhoz a technikai elemekhez képest amit én itthon elsajátítottam az ottani megközelítés nagyon más volt. Számomra hiányzott az a megközelítés, amit a Vasasnál, Krivacsevics Dragoljubnál tanultam centerposzton. Azt a tudást egyébként kint is tudtam hasznosítani.

Talán a magas játékosok szerepét tekintve a leglátványosabb a különbség az európai és az amerikai kosárlabda kultúra között.

Véleményem szerint kint az erő, Európában a technika dominál. Ilyen szempontból a technikai képzés részén volt hiányérzetem, de fizikálisan megerősödtem és sokkal kitartóbb lettem.

Egy divízió I-es szakmai programban dolgozhattál. Az UTSA női csapata és a konferenciátok (C-USA) hol helyezkedik el a tengerentúli erősorrendben?

Több, mint 360 csapat van és mi nagyjából a 200. helyen álltunk. A középmezőnybe tartoztunk és ez nagyjából a konferenciánkra is igaz. Szerintem jó csapatok ellen játszottunk. Erős volt a mezőny, de van az öt legnagyobb konferencia, az úgynevezett Power Five (ACC, Big Ten, Big 12,Pac-12 és SEC) és azért ahhoz képest nyilván mi lejjebb voltunk.

Egyébként rögtön az első évemben játszottunk az Oregonnal is és akkor azért fel tudtam mérni, hogy a kosárlabda ott a legmagasabb szinten egészen más, mint a mi szintünkön. Ettől függetlenül teljesen jók voltak az erőviszonyok a mi konferenciánkban is. Ráadásul egy ilyen erősségű csapatban én 28-30 percet tudtam játszani. Nekem pedig az volt a lényeg, hogy ha kimegyek akkor játsszak is. A kispadon ülni nem lett volna értelme. Ezen a szinten is nagyon jó játékosok ellen próbálhattam ki magam. Ráadásul a Conference-USA, ahol mi is szerepeltünk, adott játékost a WNBA Draft-ra. A Rice csapatából Erica Ogwumikét választották ki.

A profi karrierről szőtt tervekhez hogyan viszonyult a szakmai stábotok?

Én úgy mondanám, hogy azt, ha valaki profi akar lenni, teljesen egyéni döntésként kezelik. Én mondtam, hogy tervezek az egyetemi éveim után profiként játszani és ők megadtak nekem mindent. Mondták, hogy “Timi bármikor hívhatsz és jöhetsz egyéni képzésre”. Azoknak, akik profinak készültek, mindent biztosítottak. Ha nem jött volna a járvány, akkor a mostani szezon után is mehettem volna egyéni képzésekre.

Nekem két olyan edzőm volt, aki profi szinten játszotta a kosárlabdát. Az egyikük a Bundesligában, a másik Lengyelországban Euroligás csapatban. Bennük maximálisan megbíztam, tudták, hogy mik a céljaim. Többször mondták, ha profi akarok lenni, akkor még többet kell edzeni, de ők segíteni fognak ebben. Tiszteletben tartják az egyéni céljainkat és ha nincs a járvány, akkor még most tavasszal is segítettek volna abban, hogy minél jobban felkészüljek.

Nekem a játékosokkal való beszélgetéseim alapján az jött le az évek alatt, hogy a fizikális oldal mellett főleg mentálisan lehet kint megerősödni.

Az biztos, hogy így van. Amikor elkerülsz egy másik kontinensre és teljesen magadra vagy utalva, az sok mindenre megtanít. A kitartásra és arra, hogy soha nem szabad feladni. Bennem is felmerült az elején, hogy mi lenne, ha hazajönnék, de azt mondogattam: “Timi ezt elkezdted és be kell fejezni”. Utólag pedig nagyon örülök annak, hogy kimentem. Kosárlabdázóként és emberként is sokat fejlődtem.

Érdekes, amit mondasz a hazatérésről. Az ember azt gondolná, hogy magyar, sőt európai magas emberből olyan kevés van a piacon, hogy a te adottságaiddal a gimnázium után plusz képzés nélkül is el lehetett volna helyezkedni?

Én úgy voltam vele, ha már több, mint 10 éve kosárlabdázok, akkor tegyek bele még több munkát és fejlődjek, amíg lehet. Megpróbálok minél magasabb szintre eljutni.

Az első profi évedet itthon képzeled el?

A következő szezonra az van tervben, hogy itthon maradnék Magyarországon. Hiányzott ez a környezet. Később lehet, hogy megpróbálnám Európában, de most Magyarország az első.

Nem tartasz az átállástól?

Biztos furcsa lesz az elején, mert más stílusú a játék, de nagyon várom, hogy európai kosárlabdát játszhassak. Amikor néztem az európai meccseket, akkor hiányzott a játék szépsége, ami itt megvan, de kint nem volt meg.

Kaptál szakmai visszajelzést itthonról?

Az amerikai meccseket sajnos nem nézték, így a játékra nem kaptam visszajelzést. Tavaly volt a nápolyi Universiade, ahol számítottak rám és az egy nagyon pozitív élményt adott. Jól esett a lányokkal játszani és felmérni, hogy a generációnk, akik kint most végeztek, még mindig “ott van”. Így nem arról beszélünk most, hogy lemaradtunk kint, hanem arról, hogy tartunk egy szintet. Remélem, hogy jövőre, ha Magyarországon tudok játszani, akkor többen is fognak figyelni.

Esetleg a felnőtt válogatott is szóba jöhet?

Az mindig is célom volt. Nyilván ahhoz még edzeni és fejlődni kell, de szerintem mindenkinek az a célja, hogy saját hazája válogatottjába bekerüljön és ott tudjon szerepelni.

Térjünk vissza az iskolára. Mit tanultál kint?

Pénzügy, gazdaságmenedzsmentet tanultam. Azon belül is a sportmenedzsmentre fókuszáltam és abból írtam a diplomamunkát. A közeljövőben Magyarországon szeretnék egy mesterdiplomát szerezni mellé.

Ez azt jelenti, hogy a pályafutásod végével már sportvezetőként foglak kérdezni?

Mindenkinek vannak távlati tervei, így nekem is. Ha befejeztem, akkor a sportág mellett szeretnék maradni.

A beszélgetést a debreceni 3×3-as U18-as világbajnoki bronzérem ötödik évfordulóján készítettük. Hogy tekintesz arra a szakágra? Visszatérnél még a 3×3-hoz?

Azt a 3×3-as Világbajnokságot és utána az Európa-bajnokságot soha nem felejtem el. Ha van rá lehetőség, akkor szívesen játszanék. Az egy másfajta kosárlabda volt, de nagyon szerettem. Pozitív élményekkel fejeztem azt be, így bármikor szívesen csinálnám újra. Jó közösség alakult ki.

Ajánlanád az amerikai egyetemet a most döntési helyzetben lévő fiataloknak?

Akinek az a terve, hogy szeretne tanulni és nem csak a kosárlabda motiválja, annak erősen ajánlom. Megerősít és közben egy jó diplomával fog hazajönni. Saját példám mutatja, hogy érdemes jobban tájékozódni a csapatról és az edzőkről, illetve arról, hogy milyen konferenciába menne valaki.

Én, amikor kimentem, a konferenciákat egyáltalán nem ismertem, az döntött az egyetem mellett, hogy tetszett. Ha jobban tájékozódom, akkor lehet, hogy magasabban jegyzett csapatba is mehettem volna. Ettől függetlenül egyáltalán nem bántam meg, hogy ide kerültem, mert itt sokat játszottam.

A fiataloknak azt ajánlanám, hogy tájékozódjanak, de ha vágynak arra, hogy a világban körülnézzenek és még tanulnának is, akkor menjenek. Kint a tanulást biztosítani fogják és olyan kosárlabdában lesz részük, olyan helyeken fognak járni, olyan termekben fognak játszani, amit Európában ilyen fiatalon nem biztos, hogy meg lehet tapasztalni.

Megragadta a figyelmemet a beszélgetésünk alatt, hogy többször kiemelted a kosárlabda mellett a magas szintű tanulmányokat. Itthon szerinted diplomát szerezni a játék mellett nehezebb lett volna?

Biztos, hogy lehetett volna, ha jobban utánanézek. Itthon egy profi szinten már két edzésed van és neked kell intézned a tanulmányaidat. Kint pedig az a plusz, hogy az edzéseket biztosítják és ugyanott mész suliba. Neked semmi dolgod nincs, mint eljárni az órákra és tanulni, illetve teljesíteni az edzéseken. Beosztják neked az órákat és mindent biztosítanak, hogy azokra valóban eljárhass. Itthon két edzés, utazás és mellette rád hagyják a tanulást. Kint ellenben azt is figyelembe veszik, hogy menjen a tanulás. Lehet, hogy azóta változott a rendszer, de amikor én döntési helyzetben voltam, itthon ilyen lehetőséggel nem találkoztam.

Amit mondasz, az összecseng az európai női kosárlabda magas lemorzsolódási arányát vizsgáló kutatásokkal. Aki magas szinten űzné a sportot, az hasonló szinten a tanulmányait nem tudja végezni és ez fordítva is igaz.

Szerintem az nagyon fontos, hogy tanuljunk. Egyszer a kosárlabdának vége lesz. Lehet, hogy 40 évesen, lehet, hogy már 30 évesen. Utána is van élet, amit folytatni kell. Ezért tartottam fontosnak, hogy rakjuk le az alapokat és utána jöhet a többi.

Zárásul egy kis kitekintés. A tengerentúlon javulni látszik a női kosárlabda megítélése, a WNBA-ben új kollektív szerződés van, egyetemi szinten a topcsapatok nézettsége, a legnagyobb tehetségek ismertsége rekordokat döntöget. Ebből te érzékeltél valamit?

Amennyiben nekem ebben részem volt, hogy láttam a televízióban és tapasztaltam a közösségi média felületein ezt a folyamatot. Azzal, ahogy Lebron James vagy korábban Kobe Bryant viszonyultak a női egyetemi kosárlabdához, nagyon sokat lendítettek rajta. Annyira nyomták a tehetséges játékosokat, hogy nekik és az egyetemeiknek biztosan sokat segítettek. A WNBA-ben a fizetéseket is felemelték. Remélhetőleg elindult valami és egyre magasabb szinteken elismerik a női kosárlabdát. Személyesen azonban én ezeket a változásokat nem tapasztaltam meg.

Nálatok milyen volt a csapat megítélése?

Elég sokan eljártak a meccsekre, igaz tudtak volna többen is. Pozitív élmény volt, hogy a suliban, ha láttak, akkor tudták rólam, hogy kosarazok. Kicsit fel is néztek rám. Emellett volt egy kis közönségünk, idősebbek, akik követtek, támogattak minket. Mi nem voltunk akkora suli Texasban. Ott volt mellettünk egy órára a Big 12 Konferenciában játszó nagy austin-i csapat, akiket viszont sokan követtek. A női kosárlabdát tekintve a figyelem középpontjában Texasban ők állnak.

Hirdetés