Pilvein Mártonné: bajnokcsapatból vonulhattam vissza!
:
:
A Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének hivatalos honlapján Pilvein Mártonnéval készített portébeszélgetést Jocha Károly.
Pilvein Mártonné azon kosárlabdázók közé tartozik, akik már vissza-visszanéznek életük eddig eltelt történéseire. Nem csinál titkot a korából, egyenesen bevallja, hogy 1947-ben született, és életében a kosárlabdázás igen komoly szerepelt töltött be. Németvölgyi úti otthonában igyekeztünk átbeszélgetni azokat a „régi, szép időket”, amelyekhez bőven köthető élményei tartoznak.
– Hathetes korom óta igen sok időt töltöttem Tihanyban, de a víz közelsége nem sokat jelentett számomra. Talán eveztem volna, ha ott, annak idején erre lett volna lehetőségem, de nem volt. Nyolcadikos voltam, amikor a VTSK-ban játszó Parti Ági vitt el engem magával a Városházán volt szabadtéri pályára. Na, ebből a találkozásból egyből szerelem lett. Első komolyabb edzőm Arday László volt, neki sokat köszönhetek. Őt jó edzőnek tartom mindmáig. Jó ember volt és szakmailag is sokat tudott.
– Hogyan lépkedett előre?
– Villámgyorsan. Előbb a tartalékok között, majd másodikos gimnazistaként már az első csapatnál is számításba jöttem. Ott Killik László volt az edzőnk. Ő tanított meg igazán kosárlabdázni, sok egyéni képzésen is részt vehettem, neki valóban sokat köszönhetek.
– Válogatott soha nem tudott lenni, miért?
– Azért, mert mások voltak Killik válogatási elvei, amelyeknek én nem tudtam megfelelni. Nem panaszkodhatok, hiszen így is sok mindent elértem, amit a sportnak, a sportbeli kapcsolatoknak köszönhetek. Rendkívüli építési engedélyt kaptam, iparengedélyt is kiválthattam, és még sorolhatnám. Jó volt ez így, ahogy történt. Harmincéves koromig játszottam élvonalbeli klubokban, és addig nagyon élveztem a dolgot.
– Hol fordult meg pályafutása során?
– A VTSK-ból lett BSE-ből 1971-ben mentem át a BEAC-ba. Az ottani edzővel, Komáromi Edével megbeszéltük, hogy egy év múlva átmegyek a FŐKERT-be, ahol Cziffra Mihály volt a szakmai vezető. Ő is jó szakember volt, legfeljebb az okozott olykor feszültséget, hogy a felesége is ott játszott. A következő állomást a Mávag jelentette, Juhász Sándor jó edző volt szakmailag, de picit engedékeny. A Mávagnál nem láttam annak lehetőségét, hogy élvonalba jussunk.
– Miként került utolsó állomáshelyére, a Spartacusba?
– Szerettem volna bajnokcsapatban befejezni a játékot és erre a szövetkezetieknél nyílt lehetőségem az akkor ott, a vezetőségben lévő dr. Istvánfi Csaba segítségével. Ifj. Gyímesi János irányítása alatt ez sikerült is a csapatnak. Kiss Lenke, Vertetics Györgyi, Fehérné Koroknai Kati és jómagam voltunk a húzóemberek. Gyímesi nagyon jó taktikus volt, amit kitalált, jól betanította, és azt meg is követelte. Rengeteg kemény edzésünk volt, ennek ellenére szerettem ott játszani, mert Gyímesi szakmailag nagyon igényes közeget teremtett. Csak egyet említenék: a csapdázást, amit nagy hatásfokkal értékesítettünk. Végül egy kullancscsípés okozta, tartós térdsérülés miatt kellett abbahagynom.
– A minőségi sportot ki vitte tovább a családban?
– A lányom, Andrea, aki már tizennégy évesen úgy kosarazott a BSE-ben, hogy az első csapatban lett volna a helye. Ám mivel én korábban onnan eljöttem, őt hátrányosan kezelték. Ekkor mondtam neki, menjen teniszezni, bár már akkor tizenöt éves volt. Balázs Gyurinál tanult a Spartacusban, óriási játékos lehetett volna. Csak Buda Pista bácsi közbenjárásra kaptunk útlevelet, hogy Floridában teniszezhessen, ahol ingyen fogadták. Egy váratlan hasizomszakadás vetett véget számára a tenisznek.
– Ezzel be is fejeződött a családjukban a minőségi sportolás. Nem sajnálja, hogy annak idején még tovább játszhatott volna?
– Ha már így alakult, nemmel kell válaszoljak. Ha tovább játszom, sok minden másra nem maradt volna időm. Így mindenképpen magasabb életszínvonalra tudtunk eljutni, mint akkor, ha még a pályán maradok néhány évig.
– Mennyire érdekli a mostani magyar női kosárlabdázás?
– Egy embert figyelek megkülönböztetett érdeklődéssel: Harsányi Máriát, aki Szekszárdon edzősködik. Amit meg tudok nézni a tévében, az jó, de egyetlen meccs megtekintéséért sem adnám fel a jelenlegi életformámat, ami gyakorlatilag a folyamatos utazások jegyében telik.
– Erről az örökös „útonlevésről” lehetne valamivel többet hallani?
– Mivel arra is lehetőségünk adódott, hogy a Budapesttől 260 kilométernyire lévő, a Tokajhoz közeli Füzér nevű településen is fenntarthassunk egy lakhatást, ezért a hétvégeket ott töltjük, a hétközi 3-4 napot pedig Budapesten.
– Más sportágakkal kapcsolatosan mennyire van képben?
– A szükséges mértékben azért tájékozott vagyok. A férjem nagyon szereti a focit, ezért sok meccset én is végignézek vele a tévében. Megdöbbenéssel láttam, hogy a Debrecen kiesett az NB I-ből! Azzal pedig abszolút nem értek egyet, hogy folyamatosan jönnek befelé a külföldiek. A hazai utánpótlásból kellene kinevelni a legjobbakat olyan szintre, hogy felnőttként is megállják a helyüket.
– Kis ugrással menjünk vissza a kosárlabdázókhoz. Kiket tart kortársai közül a legjobbaknak?
– Kiss Lenke, Czirákiné, Koroknai Kati, Vertetics Györgyi, Ináncsiné, hogy csak néhányat említsek.
– Végül is volt valami extra oka annak, hogy idő előtt befejezte?
– Eleve nem akartam időn túl a pályán maradni, de volt egy szituáció, ami csak felgyorsította az eseményeket. Bild Katalin csapatával, a KSI-vel játszottunk, én félig sérült lábbal 28 pontig jutottam – ekkor már Temesvári Ottó volt a Szpari edzője. A meccs végén az egyik csapattársam úgy megsértett, hogy közöltem Ottóval, ha az illető nem kér nyilvánosan bocsánatot, akkor ezzel be is fejeztem. A megkövetés elmaradt, én pedig tartottam a szavamat és visszavonultam. Nem esett jól, hogy sem az edző, sem a klub elnöke, Pazár Sándor nem állt ki mellettem. Hogy igazam lehetett, azt bizonyítja: Pazár felkeresett a 70. születésnapomon, és nekem adta az MNK-győzelemért annak idején kapott hatalmas vázát. Ez nekem maximális elégtételt jelentett.
– Férjéről is mondjon néhány szót, ha lehet.
– Ő magasan kvalifikált szakember, a biorezonancia témakörére koncentrálva dolgozik. Annak idején letett egy igen alapos tanulmányt az akkori belügyminiszter, Kuncze Gábor asztalára, amellyel komoly változásokat lehetett volna elérni a magyar labdarúgásban. Kuncze válasza rövid és annál egyértelműbb volt: ”A magyar focihoz nem lehet hozzányúlni”…
Fotó: kosarsport.hu / MKOSZ
