Hirdetés
Magyarország

Széchenyi Kosárlabda Akadémia ékköve, Török Ági



:

:

Hirdetés

A Széchenyi Kosárlabda Akadémia hivatalos honlapja készített Török Ágival, az UNI Győr MÉLY-ÚT sajátnevelésű játékosával egy átfogó életút interjút, mely az alábbiakban olvasható.

Török Ágnes, az UNI Győr MÉLY-ÚT sajátnevelésű játékosa, aki fiatal kora ellenére már komoly élvonalbeli tapasztalattal bír, a korosztályos válogatottak mellett már a felnőtteknél is bemutatkozott a nemzeti együttesben. Nem mellékesen pedig a zöld-fehérek csapatkapitánya 23 évesen. Pályafutása sok utánpótlás számára követendő példa lehet, ahogyan az is, hogy fejlődött a játékos azáltal, hogy a legtöbb posztba belekóstolt már. Jelenleg a négyes pozícióban nyújt hétről hétre remek teljesítményt klubcsapatában.

– Nyilván sokszor feltették már a kérdést: mikor és milyen indíttatásból kezdtél kosarazni?

– Először a nővéremnek jött meg a kedve, őt vittük el edzésre, ahova én is elkísértem, és míg vártam rá, elkezdtem dobálni a kosárra. Viszont annyira nem ment, nem tudtam feldobni, hogy felidegesített, ezért újra mentem edzésre, és tulajdonképpen beszippantott a sportág. Csak halkan jegyzem meg, két hónap után tudtam eltalálni először a gyűrűt…

– Édesanyád, Sándor Zsuzsanna hatszor játszott bajnokcsapatban, százszor volt tagja a román válogatottnak, levezetésként a Sopronnal kupaezüstöt nyert. Ez mennyiben határozta meg, hogy a kosárlabda mellett kötöttetek ki a testvéreddel?

– Sportolni hamar elkezdtem, először úsztam, aztán jött a kosárlabda, de ne higgye bárki azt, hogy erőltette anya. A gyárvárosi iskolában Barthalos Istvánnál kezdtem edzeni, majd a tulipánosban Gálos Laci bácsinál pallérozódtam. Szépen lassan belejöttem, lett sikerélményem is, hiszen elég korán eljutottam a regionális, majd az országos kiválasztókig. Itt mindig elég sok fiatal kosaras verődött össze az ország minden szegletéből, és rendre bennmaradtam a rostákon. Nagyjából tizennégy-tizenöt éves lehettem, amikor látszott, hogy talán lehet valami a kosárlabda-pályafutásomból.

– Rengeteg edzés van már a hátad mögött, van olyan feladat vagy gyakorlat, amire szívesen emlékszel vissza és most felnőttként látod a valódi értelmét és hasznos ma is?

– Igazán kiemelni semmit nem tudnák, de ahogyan telnek az évek, úgy kerül minden feladat a helyére. Azt tudom, hogy a labda nélküli edzéseket nem szerettem, viszont rá kellett jönnöm ez az egész sportág alfája és omegája, hogy tudd, labda nélkül hogyan kell mozogni. Sok viccesnek tűnő feladatot is erőltettek az edzők, mint például a guruló labdára rávetődni, de ennek is komoly szerepe van. Ezek a nem is annyira apróságok mind fontosak, meg kellett tanulni, hogy ne féljünk a vetődéstől, az ütközéstől. Szóval mindennek megvolt és megvan az értelme.

– Most bedobó, erőcsatár pozícióban játszol a csapatban. Milyen poszton számítottak rád az utánpótlásban?

– Talán meglepő lesz sokaknak, de irányító voltam a kezdet kezdetén, hiszen nem voltam elég magas növésű, viszont az ügyesebbek között tartottak számon. Aztán ahogyan teltek az évek, jött a hármas, most pedig a négyes poszt.

– Hogyan hatott ez a felnőttkori játékodra?

– Sok olyan szituáció van a kosárlabdában, amikor egy-két másodperc erejéig irányítóvá válik az ember, ilyenkor bizony érzem, hogy van előnye, hogy fiatalon ezen a poszton is játszottam. Sokszor előre kell látni dolgokat, gyorsan döntéseket hozni, és azt is tudnom kell, merre mozognak a többiek. Abban is hasznomra válik most ez, hogy kicsit talán többet beszélek, biztatom, segítem a többieket, vagy ha az kell, nyugalomra intem.

– Miben fejlődtél a legtöbbet az évek alatt?

– Egyértelműen a védekezést mondanám. Ezt leginkább csak gyakorlással, sok játékperccel lehet fejleszteni, hiszen az agresszivitás, akarat és eltökéltség mellett a rutin is sokat segít. Érdekes, nem számítottam korábban jó védőnek, de azt gondolom, már meg lehet bízni komolyabb feladatokkal. Egyébként magam is felkészül a másik csapatból a lehetséges ellenfelekre, hogyan lehet levédekezni őket.

– Ezek szerint felnőttkorban is lehet fejlődni?

– Természetesen igen. Egy jó játékos folyamatosan fejlődik, több okból is. Egyrészt a játék is változik, ha jön egy új edző, ő lehet, mást követel, mint a korábbiak, mást tanít, mást próbál átadni, másra helyezi a hangsúlyt. Persze a fejlődéshez ez kevés, a játékostól is hajlandóság kell erre.

– Benned ez megvan? Például az egyéni képzést mennyire tartod fontosnak, mennyire „használod” ezt?

– A felnőttcsapat programja mellett, főleg, ha a válogatottba is menni kell, meg kell válogatni, mikor van erre idő, mert a minőségi pihenésre is szükség van. Ennek ellenére nagyon szeretem, nagyon hasznosnak tartom az egyéni képzést, így heti egy-két alkalmat próbálok kihasználni a külön munkára, mert ez a fejlődés kulcsa. Ezt minden fiatalnak ajánlom, mert mindenkinek szüksége van erre, így lehet fejlődni. Úgy gondolom, a tehetség egy dolog, azzal el lehet lenni egy ideig, de hosszú távon a munka visz előre, a befektetett energia biztosan megtérül. Akik hajlandóak dolgozni, sokra vihetik. Én a mai napig mindent megteszek azért, hogy még jobb játékos legyek.

– Mennyire voltál meghatározó a korosztályokban?

– Szerencsésnek mondhatom magam, mert igazán sosem voltam egyedül, így nem tőlem várta mindenki a csodát, a megoldást. Sok tehetségessel tudtam együtt játszani. Saját korosztályomban nyilván több feladatom volt, amikor a követő korosztályban, az egy évvel idősebbekkel játszottunk, ott tele voltunk válogatottakkal, szinte felnőtt szerkezetben tudtunk játszani, így minőségi kosárlabdát tudtunk játszani.

– Mennyire fontos számodra a motiváció? Szoktad jelezni az edzőnek, hogy szükséged van erre?

– Legnagyobb részben nekem belülről jön, de fontos az edző szerepe is. Főleg ha vannak hullámvölgyek. Ilyenkor nekem több kell egy edző részéről, neki kell átlendíteni a nehézségeken, de a legfontosabb, hogy bennem is legyen motiváció.

– Volt, esetleg most van olyan játékos – akár több is –, akit figyelni szoktál, ellesni tőle trükköket, mozgásokat?

– Általában hasonló kvalitásokkal rendelkező játékosokat nézek, tőlük rengeteget lehet tanulni. Itthon is és külföldön is vannak olyan kosarasok, akiktől lehet ellesni dolgokat, de a saját profilomat szeretném elsősorban kialakítani. Azért ha egy embert ki kell emelni, akkor Vajda Anna lenne, akivel első felnőttszezonomban volt szerencsém együtt játszani.

– Amikor egy végjátékban pár másodperc van vissza a támadóidőből, nálad a labda, milyen gondolatok vannak a fejedben?

– Szoros végjátékokban az a legokosabb, ha megkeressük azt a játékost, akinek előnye van, akinek aznap jól ment. Ennek megfelelően kell dönteni. De igazából én nem teszek különbséget, leginkább az összes dobást igyekszem a legjobban kivitelezni. Mindegyikre ugyanúgy fókuszálok. Szóval nincs különbség, hogy a meccs elején, közepén vagy végén járunk, szeretném bedobni a labdát a kosárba.

– Mennyire emészted magad egy vereség után?

– Sajnos szoktam rágódni ilyenkor, ami nem annyira szerencsés tulajdonság, ráadásul idén jobban meg is visel, mert talán most jut rám a legkomolyabb szerep. Rosszul élem meg ezeket, olykor kell egy-két nap, amíg feldolgozom, visszanézem a meccseket is, de aztán rájövök, hogy az élet megy tovább, jön a következő mérkőzés, amelyiken ismét teljesíteni kell.

– Szakmázzunk egy kicsit, hogy az olvasókat kicsit közelebb hozzuk a kosárlabda-szakma rejtelmeihez. Hol van számodra az ideális hely a pályán, hogy a labda hozzád kerüljön?

– Minél közelebb kapom meg a labdát a gyűrűhöz, minél közelebbről kell dobni, annál sikeresebb a próbálkozás. Sok esetben ez cselezéssel és test test elleni küzdelemmel tudom kiharcolni, vagyis pozíciós fogással – ez a pontos szakszó rá.

– Mit kell tenned annak érdekében, hogy ez megtörténjen?

– Először azt meg kell nézni, hol helyezkedik a rajtam védekező játékos, illetve a társaim és védői hol helyezkednek. Ezután felkészítem a mozgást cselezéssel, gyors mozgást kell végezni, hogy leszakítsam a védőmet. Ezután megpróbálom háttal betolni a védőmet a gyűrű alá, hogy – mint ahogy már említettem – közelebb kerüljek az ellenfél gyűrűjéhez.

– A kosárlabda egyik alap akció egysége a kettő kettő elleni játék, angolul pick and roll játék. Ezt hogy hajtjátok végre és mi a te szereped benne?

– Ennek lényege, hogy a labdás ember védőjét leszakítsuk, annak érdekében, hogy út nyíljon számára a gyűrű felé. Ezt labdás elzárásnak nevezzük. Az én szerepem ebben lehet a labdavezető és az elzáró egyaránt. Ilyen szempontból speciális az én pozícióm. Abban az esetben, ha én vagyok a labdavezető játékos, először is meg kell várnom, amíg az elzáró játékos elfoglalja a helyét, ezután fel kell készíteni a támadást cselezéssel, vagy ellentétes irányú labdavezetéssel, mint amelyik irányba tervezem a betörést. Ehhez a kosárlabda alapelemhez is hozzátartozik, hogy megfigyelem, hogyan és hol helyezkednek el a védő játékosok. Ettől függően tudom eldönteni, mi a legideálisabb döntés annak érdekében, hogy magamat és a csapattársaimat helyzetbe tudjam hozni. Abban az esetben, ha én vagyok az, aki az elzárást végzi, teljes sebességgel kell mozogni az elzárni kívánt védő felé, ezután stabil alapállásban a védőt megpróbálom leszakítani a labdás csapattársamról.

– Ez után következik az úgynevezett leválás, amikor sikerült egy pillanatra fennakasztani a labdás védőjét.

– Igen, itt következik a művészet! Számomra a legkomfortosabb, ha kifelé történik a leválás, vagyis a gyűrűtől távol, középtávon. Jól megy a hárompontos dobás, és az egy egy elleni játékban a hárompontos vonalról jól tudok támadni. Persze ebben az esetben is az alap támadótaktikát figyelembe kell venni, miszerint olvasni kell a védőt, hogy és hol helyezkednek, illetve a támadó mozgásra hogyan reagálnak. Nem minden esetben a kifelé leválás a célra vezető. Előfordulhat, hogy rövid leválást kell végrehajtanom, de olyan is, hogy a gyűrű felé, hosszan kell mozogni az elzárás után. Az sem mindegy, milyen technikával történik a leválás az elzárás után, de ebbe már tényleg nem megyek bele részletesen, a többit majd a pályán nézzék meg.

Hirdetés