Hirdetés
Magyarország

Szép ívet írt le a történetem a TF-en – interjú Németh Almával



:

:

Fotó: Borhi Mihály / TFSE

Hirdetés

A szezon végén elköszönt az élvonalbeli kosárlabdától Németh Alma. A TFSE búcsúzó játékosával az utánozhatatlan hangulatú egyetemi közösségről és az A-csoportos karrierről is beszélgettünk. Következzen 13 felejthetetlen év története.

Miért döntöttél a visszavonulás mellett? Nem érkezett hír ilyen jellegű sérülésről és az életkorod sem indokolja.

Valóban nincs ilyenről szó. Nehéz megfogalmazni az érzéseket, amik a döntésem mögött állnak. Ha a szívemre hallgatok, akkor egész életben kosárlabdáznék. Ha az eszemre hallgatok, akkor úgy érzem, most jött el a búcsú ideje.

A TF-es éveket összegezve mostanra futott le egy szép ívet a történetem. Innentől szeretném átadni a helyemet a fiataloknak.

Ezek szerint kerek lett a történet?

Úgy érzem, hogy igen! Ha belegondolunk, hogy a zöld linóleumos E-teremből indult minden… Nyertünk MEFOB-ot – éppen a napokban volt az első bajnokcsapatunk 10 éves találkozója –, majd Hepp Kupát, bajnokok lettünk a B-csoportban, amivel feljutottunk az élvonalba. Ott a legjobb helyezésünk a 6. pozíció volt, a Magyar Kupában vívtunk elődöntőt.

Számtalan helyre eljutottunk, jártunk Miamiban, a Fülöp-szigeteken, EUSA Európa-bajnokságokon és Európai Egyetemi Játékokon, illetve FISU rendezvényeken is. Öt évet tölthettem az A-csoportban, játszhattam a TF új csarnokában. Ha ezeket mind-mind egyben nézzük, akkor ez egy nagyon kerek történet.

A TFSE-MTK mindegyik élvonalbeli szezonjában tagja voltál a keretnek. Milyen érzésekkel gondolsz vissza az A-csoportos szereplésre?

Kiváló tapasztalatot jelentett és megedzett minden téren. Voltak jobb és rosszabb periódusok. A tavalyit egy sérülés is nehezítette. Rengeteg új embert ismertem meg. Sokat formált a személyiségemen és a kosárlabdáról is sokat tanultam. Borzasztóan büszke vagyok arra, hogy részese lehettem!

Fotó: Borhi Mihály / TFSE

Viszonylag későn lettél stabil A-s játékos. A TF ezt zászlajára is tűzte, hogy szeretnének olyanoknak lehetőséget adni, akik egyetemi tanulmányaik alatt válnak élvonalbeli kosárlabdázóvá. Nem játszottál el a gondolattal, ha a tradicionális utat választod és az utánpótlás válogatottság után – egy klasszikus élvonalbeli csapatból – U20-tól kezdve felküzdöd magad a ranglétrán, akkor másként alakulhatott volna minden?

Gyakorlatilag Sopronban végig jártam ezt a ranglétrát, amire utaltál. Szerepeltem utánpótlás válogatottakban, az első U20-as évemben tagja voltam a felnőtt csapat keretének. Akkor viszont úgy éreztem, hogy inkább a tanulást választanám. Az első év alapján nem feltétlenül láttam a helyem a közvetlen élsportban.

Akkoriban még volt T-licenc, amivel egy évet játszottam Szombathelyen a B-csoportban. Ott magamra találtam és megint úgy éreztem, hogy a kosárlabda lehet az életem. Ez folytatódott a TF-en. Amikor pedig feljutottunk a TFSE csapatával, akkor már nem volt kérdés, hogy vágjunk bele az A-csoportba.

Összességében a közeg hozta magával, hogy 27 évesen lényegében újrakezdtem az A-csoportos szereplést. Az egésznek családias hangulata volt a TF-en, barátokkal játszhattam együtt. Egy különleges buborék alakult ki. Nem csinálnám másként, nagyon jó periódus volt az életemben. Ha visszamehetnék oda, hogy ott ülök fiatalként a soproni A-csoportos kispadon, akkor sem választanék más utat, mint, amit bejártam.

Szerintem nagyon érdekes és fontos üzenetet hordoz a történeted, hiszen mind a mai napig belengi a közeget az a félsz, ha valaki 18-20 éves korában nem ragad meg az A-csoportban, akkor nincs oda visszaút.

Vissza lehet találni, én egyértelműen ezt mondom. Különösen, ha valaki kitartó és szereti a kosárlabdát.

Szerintem, ha Sopron után hajtom fiatalon az A-csoportot és odakerülünk bármelyik akkori élvonalbeli budapesti klubhoz, amelyekről azokban az időkben szó is volt, akkor lehet, hogy 2-3 év után végleg elszakadok a kosárlabdától. Nyilván ez csak találgatás, de nem cserélném el másra az egyetemi kosárlabdát és a B-csoportot.

Fotó: Borhi Mihály / TFSE

Viszont van ennek egy olyan aspektusa is, hogy 27 évesen indultál neki a kalandnak és ezzel igencsak kitoltad a munkaerőpiacra való kilépést. Pedig három diplomával rendelkezel, ami nyilván több irányt felvázol. Nem féltél ettől a helyzettől?

Amikor eldöntöttem, hogy vágjunk bele az A-csoportba, akkor ez nem jutott eszembe. Én olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy rengeteg támogatást kapok otthonról és nem helyeztek rám nyomást, hogy mindenképpen valamelyik szakmámban helyezkedjek el az egyetem után. Ráadásul előtte három évet Dr. Sterbenz Tamás mellett dolgoztam a rektori hivatalban és edzősködtem is.

Akkor gondoltam bele, amikor ezt kérdést, amit te is feltettél, többektől megkaptam. Sőt, volt, aki még ahhoz is gratulált, hogy milyen bátor döntést hoztam. Ott valóban jött egy olyan pillanat, amikor megálltam és elgondolkoztam. Így a visszavonulás után most még nem rágódok ezen és nem aggódok, de ha megkérdezel pár hónap múlva, akkor már lehet, hogy fogok (nevet).

Komolyra fordítva a szót, elég későn érő típus vagyok és az elmúlt években nőttem fel igazán. Talán kellett is az A-csoport, illetve az élsport, hogy sok mindent másként lássak és ezzel a tapasztalattal felvértezve lépjek ki a munka világába. Az idő fog választ adni arra a kérdésre, hogy jó döntés volt-e vagy sem.

Sokat beszéltünk az A-csoportról, de gyakorlatilag az egyetemi kosárlabdában mindent elértél, amit itthon el lehet. Az eredményekről mi is beszámoltunk az évek során, de kérlek foglald össze, hogy mit viszel magaddal ezekből az évekből.

Leírhatatlanul különleges hangulat jellemezte azt az időszakot és mind a mai napig tartó barátságok szövődtek. Ez nem közhely, amit mostanában sokszor használunk, hanem a mi közösségünkben valóban igazi barátokként nagyon együtt voltunk.

Ezen felül a rengeteg utazást emelném ki, amiért nem lehetünk elég hálásak az egyetemnek, hogy biztosították számunkra. Felejthetetlen pillantok kötődnek mindegyik utunkhoz. Manapság már az ilyen utazások nem is jellemzőek, különösen nem távoli kontinensekre. Kivételes idők voltak. Eredmény oldalon pedig a 2017-es miskolci Egyetemi Európa-bajnokság a csúcs, ahol bronzérmesek lettünk.

Fotó: TFSE

Mondhatom, hogy neked gyakorlatilag mindent a TF adott?

Összességében, igen! Nyilván voltak olyan életesemények, amik tanítottak az életre, de szakmai és emberi oldalon nagyrészt a TF. Ennek tudható be ez a fajta klubhűség is, hogy nem szerződtem el máshova.

Érdekes kérdés ez, hiszen olyan adottságú magyar, sőt európai magas játékosra, amilyen te is vagy, mindenhol, minden szinten lenne igény. Fel sem merült, hogy máshol próbáld ki magad?

Magyarországon nem. Egy menedzser megkeresése után tavaly egy külföldi lehetőséget mérlegeltem, de minden téren megtalált a boldogság és nem szerettem volna belevágni a külföldi életbe egyedül.

Tervezetten vártunk pár hetet a szezon lezárását követően. Nem szeretem a visszavonuló interjúkat az utolsó meccs után azonnal elkészíteni, mert sok érzelem dolgozik még a sportolókban. Pár hét távlatából milyen érzésekkel gondolsz vissza az utolsó időkre?

Az utolsó hetekben arra koncentráltam, hogy ne gondoljak arra, hogy ezek az utolsó hetek. A legnehezebb érzelmileg az utolsó mérkőzés volt. Főleg, amikor megláttam, hogy anyukám belép a Gabányiba – elszorult a torkom. Sőt, mind a mai napig el tudnám sírni magam, hiszen mégis ő volt az a nevelőapukámmal együtt, akik Sopronban gyerekként elvittek az edzésekre és egyengették az utamat.

Aztán játszottunk egy hosszabbításos mérkőzést a BEAC csapatával a 7. helyért, ami alatt már nem volt idő ezen gondolkozni. Ott már inkább azt éreztem, hogy „mindenképpen nyerni akarok” és szerencsére győzelemmel búcsúztam.

Zárásul a megkerülhetetlen kérdés: milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Mindenképpen a sport területén szeretnék maradni. A sport, a kosárlabda akkora szerelem, hogy jelen érzéseim alapján nem tudom elképzelni magam máshol.

Fotó: Borhi Mihály / TFSE

Hirdetés