Hirdetés
Hirdetés
Archivum

Török Zoltán nagyinterjú az Origón



:

:

Hirdetés

Hétfõn este került sor a Sopron Basket hagyományos szezonértékeléssel és csapathirdetéssel egybekötött szurkolói ankétjára. Az esemény után Török Zoltán, a klub ügyvezetõje nagyinterjút adott az Origónak, mely az alábbiakban olvasható. Lantos Gábor írása.

Fotó: Tóth Zsombor/Sopron Basket

Fotó: Tóth Zsombor/Sopron Basket

Forrás: Origo Sport

Írta: Lantos Gábor

A Sopron Basket ügyvezetõ igazgatójánál, Török Zoltánnál 2018 decemberében diagnosztizáltak súlyos betegséget. A 25 éve Sopronban dolgozó sportvezetõ ekkor – négy teljes hónapra – eltûnt a nyilvánosság elõl, és azóta is csak kétszer jelent meg a közönség elõtt. Egyszer az áprilisi Euroliga Final Fouron, másodszor pedig hétfõn este a klub szokásos éves ankétján. Betegségérõl, életének megváltozásáról most elõször beszélt – kizárólag az Origónak. Nagyinterjú.

Hétfõn este – több hónapos szünet után – találkozott a Sopron Basket leghûségesebb szurkolóival. Az ankétról sírva vonult ki a terembõl, lehetett látni, hogy érzelmileg nagyon mélyen megérintik az ottani események. Törvényszerû volt, hogy mindez így történik?

Az egy normális emberi reakció volt a részemrõl. Mármint, hogy érzelmekre érzelmekkel reagálok.
Én nagyon sok szeretetet kaptam az utóbbi idõben, és ott, a hétfõi közönségtalálkozón egy szeretetbomba volt, ami körülvett. Az ember általában érzi a másik ember pozitív vagy negatív kisugárzásait. Korábban úgy voltam ezzel, hogy egy fintorgással, egy negatív véleménnyel, egy rossz nézéssel akár az egész napomat tönkre lehetett tenni. Ma már picit másképpen látom mindezt, megtanultam kezelni, de amikor közel 200 ember egy ekkora szeretetcunamit indít el, akkor azt nehéz érzelmek nélkül megállni.
Ez történt hétfõn este is.

Meglepték a hétfõn este történtek?

Érzem azt a szeretetet, amely az elmúlt idõszakban körbevesz. Nem jó szó, hogy meglepett. Maga a kinyilvánítás módja volt némileg váratlan, de végtelenül jólesett.

Nem számított erre?

Nem azért mentem oda, mert erre vágytam. Én azért jelentem meg ott, mert úgy éreztem, hogy fontos dolgom van. Hogy találkozzam azokkal az emberekkel, akiknek fontos a soproni nõi kosárlabdacsapat.

Mondhatta volna azt is, hogy emberek, itt a videóra vett értékelésem, tekintsétek meg, aztán menjen szépen mindenki haza.

Eszembe sem jutott ilyen. Aki veszi a fáradságot, hogy ezekre az estekre eljön – itt vannak olyan emberek, akik több mint húsz éve járnak el az ankétokra –, biztosan csalódott lett volna, ha nem kérdezhet tõlem. Én pedig nem akartam ezeknek az embereknek csalódást okozni.

Hogy van most?

Küzdök.

Nehéz ez a küzdelem?

Igen.

Mi a nehéz benne?

Az, hogy egyik napról a másikra megváltozott az életem szinte minden aspektusa. Ezt állati nehéz feldolgozni.

Szándékosan választotta azt az utat, hogy decembertõl áprilisig egyáltalán nem mutatkozott a nyilvánosság elõtt, és szinte mindent és mindenkit kizárt az életébõl, aki vagy ami a kosárlabdához tartozik?

Igen, ez teljesen tudatos dolog volt. Mindenki másképp éli meg ezt. A jót és a rosszat is. Tiszteletben kell tartani az ember magánéletét. Azt is tiszteletben kell tartani, hogyha valaki más utat választ, és szerethetõ módon megosztja a tragédiáját a nyilvánossággal, meg azt is, aki nem így dönt. Egyrészt egyáltalán nem szeretném, hogy sajnáljanak, másrészt nyomatékosan ajánlott volt a teljesen stresszmentes környezet.

A mögöttünk lévõ öt hónapban volt olyan, amikor azt mondta, hogy a francba az egész kosárlabdával?

Igen, volt. Most éppen abban az állapotban vagyok, amikor nem ezt mondom. Amikor az ember küzd, akkor vannak jó és rosszabb pillanatok. Néha úgy érzem, hogy ki tudtam emelni a fejemet a vízbõl. Most éppen egy ilyen idõszakot élek, amikor kapok levegõt.

Ezen a hétfõ esti ankéton valaki azt kérdezte öntõl, hogy van-e olyan dolog, amit másképp csinálna. Igennel felelt. Mire gondolt ekkor?

Ha újraírhatnám az életemet, nagyon sok konfliktust vagy kikerülnék, vagy nem állnék ezekbe bele olyan hevesen, ahogy azt tettem. Az élet bármely területén érhet ilyen bennünket. Én ezekbe mind beleálltam. Nem kellett volna. Másképp kellett volna kezelnem ezeket a helyzeteket. A hibáimmal együtt tudok élni, azokat az élethosszig tartó tanulási folyamat részének tekintem, bármely nagyok is voltak, és bármekkora árat is fizettem értük. De a konfliktusok nem feltétlenül kellettek volna, hogy ilyen formában részei legyenek a pályámnak.

Amikor eszébe jut egy-egy régi meccs, egy elvesztett döntõ, egy ezüstérem emléke, az még mindig annyira fontos, mint mondjuk egy évvel ezelõtt volt?

E tekintetben nincs bennem változás. Egy éve is békességben voltam a klub és a saját pályafutásommal. Persze akadnak fájó pillanatok, nem is egy, nem is kettõ. Lehetne több aranyunk, igen. De összességében az az eredménysor, ami mögöttünk van, az kielégít. Nincs semmi hiányérzetem.


Az eddigi utolsó, a tizenharmadik bajnoki aranyérem megszületésekor mit érzett?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez volt az eufória csúcsa. Ettõl a csapattól nemcsak a közvélemény, hanem én is elvártam az aranyérmet. Boldog vagyok, hogy sikerült, jó érzés volt. Olyan sok nagy csata van mögöttem, így nem ez volt a legemlékezetesebb döntõ az életemben.

Amikor a Sopron április 12-én és 14-én az Euroliga négyes döntõjében szerepelt, mind az elõdöntõben, mind a bronzmeccsen odaült a kispad utolsó székére. Miért tette meg ezt?

Belsõ késztetés volt, hogy ott a helyem a csarnokban. Életemben elõször teljesen külsõ szemlélõként néztem a meccseket. Már az elõdöntõ elõtt egy nappal találkoztam a csapattal, ott voltam az edzésükön, az öltözõben, beszéltem a lányokkal, ez kellett ahhoz, hogy egyáltalán le tudjak ülni a padra. De nem volt és nem is lehetett a megszokott érzés. Hogy mikor ülök le oda újra? Nem tudom. Annak örülök, hogy volt erõm a jövõ évi csapatot összerakni. Boldog vagyok attól, hogy a stábommal és a társaimmal tudok kapcsolatot tartani. Borzasztó hálás vagyok azért a segítségért, amit tõlük kapok, szavakban nem is tudom elmondani. Örömmel tölt el, hogy a jövõ évi csapat olyan lesz, mint amit elképzeltem, hogy ezt a csapatot sikerült újból arra a pályára állítanom, amely az életben maradást jelentheti a klubnak.

Mikor döntötte el, hogy annak az útnak, amelyet ez a csapat két éve bejárt, itt és most vége van?

Kilencven százalékban két évvel ezelõtt már tudtam, akkor, amikor belevágtunk ebbe a projektbe. Én mindig reálisan próbáltam nézni a klub jövõjét. Szóval már két éve tudtam, hogy ennek itt és most vége lesz.

Mintha a szurkolók nehezen fogadnák el ezt, nem?

Persze, hiszen a jót nagyon könnyû megszokni. De ennek a csapatnak már az 1998-as Ronchetti Kupa-gyõzelem vagy a 2009-es Euroliga Final Four-szereplés maga volt az álom. Ráadásul abban az idõszakban a magyar bajnokság döntõi is teljesen másképpen néztek ki, mint manapság. Két top euroligás csapat vetélkedése volt az akkori bajnoki döntõsorozat. Nyilvánvaló, hogy egy magyar bajnoki cím nem ugyanaz, mint az Euroliga négyes fináléja, de akkor hatalmas sportértékkel bírt. Azért azt látni kell, hogy a soproni kosárlabdacsapat nem az elmúlt két évben vált azzá, amivé. Csodás két éven vagyunk túl, de ennek az együttesnek a 25 év alatt voltak más kiemelkedõ pillanatai.

Az nem fájó, hogy bármit is csinálnak, az oroszokat, a Jekatyerinburgot, a Kurszkot nem tudják utolérni?

De, rossz, de ezért fontos, hogy a csapatunknak legyen identitása, és ezért jó ennek a folyamatos keresése. Hogy ne céltalanul lõdörögjünk a nemzetközi kosárlabdaporondon, hogy legyenek olyan gondolataink, céljaink, amelyekért érdemes küzdenünk. Ezt persze nem mindig sikerül bemutatni, de az identitásunkhoz való újabb és újabb visszatérés átsegít bennünket azon a nehézségen, hogy nem tudunk mit kezdeni egy- vagy kétmilliárdokkal teletömött orosz sztárcsapattal. Vannak ennél fontosabb dolgok is az életben. Például az, hogy egy-egy fiatal magyar játékosgenerációt be tudjunk építeni a csapatba, hogy ezek a lányok magas szinten tudjanak nálunk teljesíteni.

Mivel a következõ idényben a Sopron Basket tizenegy fõs keretébõl kilenc olyan játékos itt lesz, akik az elmúlt két évben is a klubhoz tartoztak, mennyiben lesz ez a Sopron más csapat, mint az, amelyik két szezonon át a csúcsot ostromolta Európában?

Nem gondolom, hogy más Sopron lesz ez. Az új csapatnak persze sokkal nehezebb dolga lesz, mert mindenki mindent az elmúlt két év eredményeihez mér majd. Ugyanakkor eddig jobbára csak beszéltünk arról, hogy kaphatnak több lehetõséget a klub magyar játékosai kulcshelyzetekben. Most nem fogunk errõl vitatkozni, mert az új csapat szerkezete egyszerûen nem teszi azt lehetõvé, hogy ezek a magyar fiatalok ne kerüljenek a pályára. Ha innen nézem, ebben rengeteg a szépség és a kihívás.

Okozott-e bárki azok közül a játékosok közül csalódást, aki elment Sopronból?

Nem. Volt egy olyan kosaras, akivel kapcsolatban reménykedtem, hogy marad, de reálisan felmérve tudtam, hogy nem folytatja nálunk. A piaci viszonyok könyörtelenül megmutatnak mindent, egy-egy jó teljesítmény, különösen, ha ez három éven át folyamatosan tart, beárazza a játékosokat. A pénz dominál, a pénz meghatározó szempont a játékosok döntésénél. De ezen én nem vagyok kiakadva. A Sopron egy olyan állomáshelye a nemzetközi kosárlabdázásának, ahová a fiatal tehetségek felfelé áramlanak, és ahonnan a sztárjátékossá váló kosarasok még feljebb mennek. Ha az ember ezzel megbékél, akkor nem érik akkora csalódások, mint például a szurkolókat. Nekik – a közönségnek – nehezebb. Persze, õk nem gondolkodnak ilyen mélységben. Látják a pályán a soproni csapatot, és õket csak az érdekli, hogy ezek a játékosok hogyan maradhatnának itt. Én otthonról hozok egyfajta szemléletet, amely nem egy tanult valami. Én szeretem a rendet magam körül, és ez igaz a számok világára is. Mindig igyekeztem elmenni a határig, de nem tovább.
Ha van olyan, hogy Sopron-titok, akkor talán ez az. Azonban sosem az vezérelt, hogy más együtteseknél mi történik, akik esetleg az évek alatt tönkrementek, mert felelõtlenül gazdálkodtak.

De ha nem ez volt a vezérelv, akkor miért nem szállt be a hintába?

Az elõbb elmondottak miatt. Ilyen vagyok.

Inkább elenged egy világsztárt, csak hogy az elveit ne kelljen a sutba vágni?

Inkább elengedek egy maradni akaró világsztárt, hogy egy év múlva is legyen fenntartható csapat. Inkább elengedek két világsztárt, egy vagy két bajnoki címet azért, hogy négy év múlva újra nyerhessek, hogy tíz év múlva újra Final Fourt játszhasson a Sopron. Ez nem olyan nagy titok, csupán egyfajta gondolkodásmód.


Ezt megértik?

Amikor a Final Fourban vagyunk, igen. Amikor elvesztünk egy magyar bajnokságot, akkor aztán magyarázhatom (mosolyog.)

Kell magyarázkodnia 25 év után?

Biztos kellene, de már nem fogok. Senkinek.

Érdekli még ez az egész önt valójában?

Igen.

Mennyire?

Ez egy jó kérdés. Hogyha azt mondom, hogy nem annyira, mint korábban, akkor rám sütnek egy bélyeget. Beteg. Belefáradt. Olyan látszata lesz, mintha már nem gondolkodnék róla annyira komolyan. Az életem megváltozásával természetesen nem úgy gondolkodom róla, mint korábban. De azért, amikor csinálom, akkor teljes odaadással csinálom. Csak már nem ez a legfontosabb dolog az életemben, és nincs is lehetõségem, hogy annyi idõt szánjak rá. Voltak olyan évek, amikor januártól decemberig minden egyes nap 12 órát dolgoztam, de amikor szünetet tartottam, az agyam akkor is azon kattogott, hogy mit lehetne másképpen csinálni. Ezt az idõszakot már nem tudom visszahozni, de nem is szeretném, hogy visszajöjjön. Amíg azonban a nevemet adom a klub történéseihez, addig szeretném, hogy a védjegyeim ott legyenek a Sopron csapatán.

Forrás: Origo Sport

Hirdetés