Úgy kell beleállni, mintha nem is számolnák az eredményt – Károlyi Andreával elemeztünk a negyeddöntő előtt

Csütörtökön 11 óra 30 perctől az Egyesült Államokkal vív negyeddöntőt a berlini világbajnokságon a magyar válogatott. A negyeddöntő előtt az esélyekről és Japán legyőzéséről állandó szakértőnket, a játékosként hétszeres magyar bajnok, nyolcszoros Magyar Kupa-győztes, kétszeres Euroliga-bronzérmes, edzőként a 3×3-as válogatottal Európa-bajnok, kétszeres világbajnoki ezüstérmes Károlyi Andreát kérdeztük.

„Bár a japánok elleni 84–63-as győzelem a végére teljesen sima lett, a mérkőzés közben mégis volt bennem egy olyan furcsa érzés, hogy talán nem játszunk igazán jól. Ez valószínűleg annak szólt, hogy az elején a két kulcsemberünk, Juhász Dorka és Takács-Kiss Virág még kereste magát a palánk alatt, ám óriási fegyvertény, hogy ezúttal a mezőnysor azonnal a csapat élére tudott állni.

Lelik Réka a feldobástól kezdve vezérként húzta a szekeret, és pontosan az valósult meg, amiről a mérkőzést felvezető előzetesben hosszasan beszéltünk: nem elég a centerekre támaszkodni, kellenek a külső sorból a jó dobások is. A 11 bedobott hárompontos rengeteget számított, ráadásul szépen megoszlottak a terhek, hiszen Studer Ági, Kányási Vera hármat-hármat. Dúl Panka egyet vállalt ezekből. A lányok arcán végig elképesztő koncentráció látszott; még tízpontos vezetésnél, a harmadik negyedben sem láttam felesleges mosolygást vagy lazítást, fegyelmezetten és kíméletlenül hajtották végre a feladatot.

Ezen a nyolcaddöntőn mutatkozott meg igazán, mekkorát lépett előre mentálisan és taktikailag ez a társaság. Egy olyan érett csapat benyomását keltik, amely pontosan érti a játékot, a ritmust, és érzi az adott pillanat súlyát. A játékosok a legjobb korban vannak, a keret magja megérett a feladatra. Nekem továbbra is szimpatikus a stáb által közvetített üzenet: a lefújás utáni az edzői stáb higgadtan, sportszerűen ment kezet fogni az ellenféllel, ahogyan azt a világ élvonalába tartozó válogatottaktól látni szoktuk. Nem volt túlzó ünneplés, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a játékosok előbb emlegetett fókusza megmaradjon.

Negyven év után jutottunk be a világbajnokság legjobb nyolc csapata közé, és bár hivatkozhatnak többen a számunkra kedvező sorsolásra, a sportban a szerencse csak akkor ér valamit, ha élni is tudsz vele. A magyar válogatott pedig minden olyan mérkőzést, amely a papírforma alapján hozható volt, meggyőző, magabiztos játékkal megnyert, így ez a szereplés már most teljessé teszi a világbajnoki szereplést.

A negyeddöntőben az Egyesült Államok következik, mely egy teljesen más dimenzió, de éppen ezért óriási lehetőség. Az olaszok a csoportkörben már megmutatták, hogy meg lehet cibálni az oroszlán bajszát. Szerintem ezzel kibabráltak a mezőnnyel, mert érezhetően jobb teljesítményre ösztönözték a címvédőt. Azon túl, hogy az amerikaiaknál zajlik egy komoly generációváltás, ami még ilyen nagy merítés mellett is tartogat valamennyi rizikót. Különösen ha a Caitlin Clark és többi fiatal körüli hatalmas felhajtás, illetve belső feszültségek sem feltétlenül tesznek jót a csapategységüknek.

Nyilvánvalóan nem mi vagyunk az esélyesek. Az eddigi szereplésre nem használnám a „csoda” jelzőt, de USA ellen a papírforma alapján a győzelem már valóban a csoda kategóriájába tartozna. Sokat gondolkoztam, mi lehet a szemléletes felvezető mondat, végül az ragadt meg bennem, hogy a mérkőzésbe úgy kell beleállni, mintha nem is számolnák az eredményt. Biztos vagyok benne, hogy a lányok nem fognak leereszteni vagy megelégedni a nyolcaddöntős továbbjutással. Nem hiszem, hogy a játék képét nézve a francia meccs forgatókönyve fog megismétlődni.  Ki kell menni a pályára teher nélkül, beleadni mindent, és akár nullára lefárasztani magukat a játékosoknak. Veszíteni ezen a ponton már egyáltalán semmit sem veszíthetünk, egy felszabadult, bátor játékkal viszont még a világ legjobbjait is komoly kihívás elé lehet állítani.”