Hirdetés
Utánpótlás

Visszatekintés az U19-es világbajnokságra – Cziczás Lászlót kérdeztük



:

:

Fotó: FIBA.Basketball

Hirdetés

Bronzérmes lett a debreceni U19-es Világbajnokságon a magyar válogatott. Cziczás László, szövetségi kapitányt kértük arra, hogy foglalja össze a torna tapasztalatait.

Még mielőtt részleteiben rátérnénk a világbajnokságra, milyen érzések kavarognak benned jelenleg?

Nagyon kemény, de annál tartalmasabb másfél hónapon vagyunk túl. Elfáradt mindenki, de nagyon édes terhet cipelünk. Vasárnap a bronzéremmel megkoronáztuk ezt a menetelést. Szerintem nagy boldogság van mindannyiunkban.

Értékes az eredményoldali visszajelzés, de a világbajnokság előtt beszéltünk arról is, hogy szeretnétek a játékosok fejlődéséhez hozzájárulni. Hogy látod, itt is elértétek a célt?  

Minden tudásunkat beletettük ebbe az edzőkollégákkal. Majd a kluboknál meglátják, de reméljük, hogy tudtunk azzal hozzájárulni a munkájukhoz, hogy jobb formában kapják vissza a játékosokat. Bízom benne, hogy elégedettek lesznek velük. Mi azt vettük észre, hogy mindenki keresztülment kis fejlődésen. Nagyon jót tett nekik a nyári munka.

Mit adhat egy ilyen világbajnoki szereplés a játékosoknak?

Szerintem óriási lendületet. Nagyon fontos, hogy ne elégedjenek meg önmagukkal. Azt meg kell érteniük, hogy akkor lesz eredmény legközelebb, ha ezt a munkát megfejelik még több munkával a klubjaikban. Ha ezt megteszik, akkor úgy látom, szép sikereket érhetnek el a lányok.

Fotó: FIBA.Basketball

Tekintsük át a világbajnokság mérkőzéseit. Kezdjük a csoportkörrel és az olaszok elleni nyolcaddöntővel. A csoportban Tajvant és Argentínát legyőzte a magyar válogatott, de vereséget szenvedett Oroszországtól. Így került az olaszok ágára a csapatunk. Nagyjából ezzel az úttal terveztetek?

Ahogy a világbajnokság előtt is mondtam, inkább az első nap után lehetett elkezdeni kalkulálni valamivel, mert jónéhány csapat valós erejét nem ismertük előre. Miután láttunk mindenkit játszani, mi azt a képet festettük fel magunknak, hogy szeretnénk megnyerni a csoportot. A másik ágon kemény hármas volt (USA, Ausztrália, Olaszország). Ez nem jött össze, az oroszoktól sajnos kikaptunk. A világbajnokság kezdeti fázisában voltunk. Talán még egy kicsit izgultunk is az orosz meccsen, nem vettük fel a megfelelő hőfokot. Ezáltal nem a leggyengébb csapatot kaptuk, hanem Olaszországot.

Az olasz mérkőzéstől kicsit tartottunk. Kétszer is megvertük őket a felkészülési időszakban, de tudjuk, hogy nagyon szeretik a nagy meccseket, amikor extázisba kerülhetnek. Jól tudják ezeket a helyzeteket kezelni. Óriási győzelemmel jutottunk a nyolc közé. Akkor úgy gondoltuk, hogy ennél nincs feljebb, de kiderült, hogy van.

A negyeddöntőben Csehország volt a rivális, akik eggyel kevesebb meccset játszottak. Kicsit meg is kavarodott a C-D ág. Kívülről nehéz volt meghatározni az erőviszonyokat. 

Mi folyamatosan scoutoltuk a potenciális ellenfeleinket. Azt tudtuk róluk, hogy egy masszív, egységes csapat, amelyik az utolsó pillanatig küzd. A mi válogatottunkhoz tudnám hasonlítani a csehek stílusát. Nagyon letisztult, modern, európai kosárlabdát mutattak. Meggyült velük a bajunk, hogy be tudjunk jutni a legjobb négybe.

Fotó: FIBA.Basketball

Akár a felnőtt világbajnokságokat vagy az olimpiai tornákat nézem, örök kérdés USA elődöntőbeli riválisánál, hogy mennyit érdemes beletenni abba a meccsbe vagy a sportszerűség keretein belül mennyire lehet tartalékolni a bronzcsatára. Ez a magyar válogatottban is lejátszódott?

Igen, ez a kérdés nálunk is ugyanúgy felmerült. Talán még laikusok számára is kiderült, hogy ez az amerikai csapat olyan volt ebben a mezőnyben, mint ha egy másik bolygóról jött volna. Többek között 2 méter 7 cm magas lány szerepelt a keretükben, illetve olyan izomzatú játékosok, hogy hirtelen, amikor egy-kettőre ránéztem, azt hittem, hogy testépítők.

Az volt a terv, hogy próbálunk mindenkinek játéklehetőséget adni és próbáljuk ugyanazt az őszinte harcos játékot nyújtani, ami végig jellemző volt ránk. Úgy gondolom, hogy ez a legvégén kifizetődött. Ahogy mentünk előre, úgy lett egyre jobb a védekezésünk és a támadásunk.

Ezt erősíti meg, hogy a magyar meccsig 96 volt a legkevesebb szerzett pontjuk az amerikaiaknak. Ellenünk pedig 75 pontot értek. Ez már a bronzcsatára is átvezette a csapatot?

Abszolút. Én is így éreztem. Mali hasonló fizikális adottságokkal rendelkezett, a mérkőzés elején már-már féltettem a játékosokat, de amit szívből kitettek a pályára a csodálatos szurkolótáborunk előtt, azzal megkoronáztuk a másfél hónapos munkánkat. Biztos vagyok benne, hogy erre a sikerre sokáig emlékezni fogunk.

Hiába Mali fizikális fölénye, nekem az volt a benyomásom, hogy energiában, szívben többet tudott beletenni a bronzcsatába a magyar válogatott.

Mali csapatára nagyon jellemző volt az, hogy az utolsó leheletükig küzdenek. Ezt most nem éreztem rajtuk. Nem tudom, hogy ez mi miattunk volt-e vagy más tényező miatt alakult így. Azt éreztem, amikor egy stabilabb vezetést kiharcoltunk, már-már feladás közeli állapotba kerültek.

Nyilvánvaló, hogy azért nem csak lelkesedni kellett. Komoly szakmai munkát tettünk Mali feltérképezésébe és abba, hogy kihúzzuk a méregfogukat. Úgy gondolom, hogy ez sikerült is. Nagyon szép, tetszetős és a torna egyik leglátványosabb mérkőzésén múltuk felül Malit.

Fotó: FIBA.Basketball

Mik voltak ezek a kis szakmai finomságok?

Nem feltétlenül mennék ebbe bele. Inkább azt emelném ki, hogy amit kitalált a szakmai stáb, azt a lányok felnőtt precizitással hajtották végre. Ez párosult az óriási akaraterejükkel, szívükkel. Nem tudtak megállítani minket, annak ellenére, hogy a mérkőzés előtt nem mi számítottunk esélyesnek.

Ha az egész tornát nézzük, milyen erényeket mutattak a játékosok? Mit emelnél ki?

Mindenképpen azt, hogy nagybetűs csapatot alkottak. Önzetlen, becsületes, a munkát az utolsó leheletükig elvégző játékosok szerepeltek a magyar válogatottban. Olyan egységet alkottak, olyan zárt szövetséget alakítottak ki itt a másfél hónap alatt és olyan eredményt értek el, amire életük végéig emlékezni fognak.

Én az egységre vonatkozó gondolattal zárnám a beszélgetésünket. Nem emlékszem olyan válogatottra, ahol – bár születtek kiemelkedő egyéni teljesítmények – a pad ennyit hozzá tudott volna tenni és szinte bármilyen felállásban sikerült tartani a játékot.  

Valóban, nem lehet kiemelni egy vagy két embert. A mi csapatunkra az a jellemző, hogy volt két énekesnő és 10 háttértáncos, akik nélkül nem mentünk volna semmire. Olyan munkát tett hozzá az összes játékos, hogy nagyon ritkán láttam ilyet a pályafutásom során.

Fotó: FIBA.Basketball 

Hirdetés